Az, ami Hamburgban – Németország egyik legliberálisabb városában – a G20-ak tanácskozásai alatt zajlott, akkor is meggondolkodtató, ha közismert tény, hogy ezeket a találkozókat folyamatosan globalizmus-ellenes tüntetők vehemens tiltakozásai kísérik. Az elmúlt években ezeket a tanácskozásokat (meglehetősen beszédesen) olyan államokban, illetve helyszíneken (legutóbb például Kínában) tartották, ahol a tiltakozásokra nem, vagy csak szerényebb mértékben nyílt lehetőség.

A német, de a magyar kormánypárti sajtó is hajlott arra, hogy a zavargásokat minden politikai elképzelés nélküli, pusztán az erőszak – nyugati szabadságjogok jegyében szervezett – karneváljainak tekintsék, melyeken valamiféle poszt-posztmodern huligánok zelegorkodnak, zúznak, pusztítanak.

Az persze tény, hogy a „tüntetések” nyomán Hamburg úgy néz ki, mint egy igazi csatatér. Feltört útburkolat, kiégett gépkocsik, bezúzott ablakú bankfiókok, kifosztott nagyáruházak.

De ami a legdöbbenetesebb, a lakosság véleménye a szörnyűségek ellenére is megoszlik az elutasítás és a rokonszenv közt. Tehát korántsem lehet igaz, hogy itt sunyi háttérhatalmak által gyanús pénzekből szervezett tiltakozásokról lehetne szó. Soros végképp kizárható. Már csak azért is, mert a tüntetők szinte minden jelszava antikapitalizmusra utalt. Még a globalizáció iránti ellenérzés is ennek az antikapitalizmusnak az egyik leágazása csupán.

A tüntetők szinte kivétel nélkül fiatalok. Abból 20-30-40, sőt 50 százalékból verbuválódnak, mely Európa-szerte munka nélkül teng-leng a világban. Sok mindennel vádolhatók, csak éppen kommunista nosztalgiákkal nem. A legagresszívabb, feketébe öltözött és arcát eltakaró csoport önmagát antifának nevezi, ami az antifasiszta rövidítése A probléma csak az, hogy a Hitler vagy Mussolini értelmében vett fasizmus szinte maradéktalanul hiányzik az európai közéletből. Az igaz ugyan, hogy bizonyos jobboldali politikai formációkat a baloldal minden irányzata előszeretettel fasisztáz, de a hamburgihoz hasonlatos valóban fasiszta jellegű agressziókra egyszerűen nincs európai példa. Az állítólagos fasiszták sima demokratikus választásokon akarnak hatalomra jutni. S gyűlölködés ugyan van – világ szerén tova –, de egyelőre semmi jele annak, hogy bárki is tömeggyilkosságokra készülődne.

Az úgynevezett antifasizmus tehát nem a szó hagyományos értelmében vett fasizmus ellen, hanem az ellen a kapitalizmus ellen irányul, mely megváltoztatott formákban ugyan, de a fasizmus és a kommunizmus „legszentebb” hagyományainak egyfajta örököse.

A kapitalizmus már kezdeteitől a természet emberi igényeknek és érdekeknek való maradéktalan alárendelésén, az öncélú fogyasztás, s ezzel összefüggésben a profitmaximalizáció mindent maga alá gyúró kultuszán alapult. A minden társadalmi ellenőrzés alól feloldott „szabadpiac” a társadalom javainak méltánytalan elosztását, a kultúra, az erkölcs, a politika gazdaságnak való alárendelését favorizálta. Az egyetlen kultúrát, erkölcsöt, politikát átható alapelvvé a haszon vált. Ami hasznos, azaz amiből pénz teremthető, az kulturált, erkölcsös, demokratikus.

A fasizmus azon az elven alapult, hogy az, aki az én fajtámhoz tartozik, annak helye van a társadalomban, annak, aki nem, nincs. Odáig menően, hogy akár ki is irtható. Főként akkor, ha előlem, az uralkodónak szánt faj elől szívja el a levegőt. A társadalom megtisztítása érdekében minden megengedhető. A szent közösség nevében az egyén (legyen barát vagy ellenség) minden további nélkül föláldozható a közösségi rituálék oltárán. Az egyéni vagy közösségi ellenállás legyőzéséhez azonban kemény kézre van szükség. A diktátor ennek a gondolkodásmódnak a szerves következménye. A kommunizmus ennek a látásmódnak „humanizált” változata csupán. Az ideológia a fajt a társadalmi osztállyal cseréli fel.

A modern kapitalizmus ugyanúgy a közösségre, az állampolgárok közösségére apellál, mint az előbbi kettő. De az egyént, ha más eszközökkel is mint a kommunizmus és a fasizmus, rögtön le is szakítja a közösségről. Puszta individuummá degradálja, akinek egyetlen lényegi adottsága van. Ez a kommunizmusban és a fasizmusban a gyűlölködés. A kapitalizmusban a hasznosság. A kapitalista individuum hasznot termel. Elsősorban nyilván a munkaadójának. De a technika mai színvonalán ez a haszon olyan tetemes, hogy nem csak neki, de a társadalmi ellenállás letörése érdekében a munkanélküli számára is juthat belőle annyi, amennyi puszta létének fenntartásához elégséges.

A kultúra – kapitalizmusra jellemző – módszeres elpusztítása a lelkek példátlan kiüresedéséhez vezet. Az egyetlen – előzmény és folytatás nélküli – létezés értelmetlenségének tudata már eleve kétségbeesést generálhat. De akit a rendszer még a többé-kevésbé értelmes munka lehetőségétől is megfoszt, s akárcsak a baromfitelepek csirkéit, korszerűen felszerelt, a korlátlan szabadság rácsaival cizellált ketrecekbe tereli, végképp reményvesztetté válhat. Főként, ha azt is tudja, hogy a közeljövőben ez a helyzet sem lesz fenntartható. A jóléti társadalom a káosz előszobája. A globalizált világ nyílegyenesen a rohamosan fogyatkozó gazdasági lehetőségek (nyersanyagok, energiatartalékok, víz, levegő, etc.) kisajátításáért folytatott minden korábbinál iszonyatosabb háborúskodásokba vezet.

Nehéz eldönteni, hogy mi a lényegi különbség a fasizmus, a kommunizmus, vagy e közt az emberi jogokra épülő embertelen kapitalizmus közt. Ha van különbség, az a tehetetlenség. A kommunizmus és a fasizmus alatt mindannyian úgy éreztük, hogy a hatalom, melyet a társadalom túlnyomó többsége elutasít, egyetlen nap alatt megdönthető. Hitler vagy Sztálin meggyilkolása a rendszer végét is jelenthette volna. A kapitalizmus azonban az elnyomás manipulatív mechanizmusait olyan tökélyre fejlesztette, hogy effélére semmi lehetőség nincs. Jean-Claude Junker megbuktatása semmiféle változást nem jelentene. Ő nem a rendszer, legfeljebb egy bábfigura, aki a rendszer logikája által előírt szerepét játssza. Ha ő nincs, lesz másvalaki. Trump látszólag radikális változást hozott Amerika élén. Az amerikai társadalom lényege változott valamit? Szemernyit sem.

Ez a modern demokrácia kezd rettenetesebb lenni a fasizmusnál és a kommunizmusnál is. Legalábbis a mai fiatalok szemében. Akik már nem képesek hinni semmiben. Legkevésbé valamiféle teremtő szeretetben. De ha nem teremthetnek, pusztítaniuk kell. József Attilát parafrazálva: öl, aki nem ölelhet.

Mintha az audetur et altera pars lassan végképp feledésbe merülne. Persze, világunkban mindenre van kivétel is. Kivételes világban élünk. A Die Welt című német napilap interjút készített egy hamburgi tüntetővel. Az illető elmondta, hogy a német rendőrség, mely egy kisebb háborúra elégséges haderővel vonult fel ellenük, s később a szomszédos német szövetségi államokból újabb és újabb erősítéseket kapott, szintén hihetetlen agresszivitással kezdte meg működését. Ha szövegeit – az igazán nem szélsőséges – Die Welt lehozta, mégiscsak lehet bennük némi igazság.

Miért nem gondolkoztak el G20 résztvevői – legalább tíz percig – azon is, hogy miért zajlik odakint az, ami zajlik. Az a társadalom, mely nem képes a másik nézőpontját is tekintetbe venni, bár eltűri a pusztítást, azt demonstrálandó, hogy nem diktatúra, számomra félelmetesebb a szó hagyományos értelmében vett diktatúráknál is. A kommunizmus alatt, bármennyire is kiszolgáltatottak voltunk, érzékelhettük, hogy a hatalom hideglelősen reszketett tőlünk. Egy cenzúrázatlan mondat is a rendszer végét jelenthette volna. A mai már nem reszket. Nyugodt és magabiztos. Hatalma szinte már abszolút. És megkérdőjelezhetetlen. Egyelőre.

Fiatalabb koromban arról álmodoztam, hogy a kommunizmusért folytatott harc mezején fogok elesni, hogy – akkor már nem fújó paripák, hanem korszerű tankok fognak – holttestemen át száguldozni a kivívott diadalra. Ma már zsigerből viszolygok minden forradalomtól. A magyarok Istene, ha van (túl sok jelét nem látom), bocsássa meg nekem, ma március 15-e is csak mértékkel tud lázba hozni, a Nagy Francia Forradalom még kevésbé, hogy a Nagy Októberi Forradalomról ne is beszéljek. Iszonyattal tölt el minden erőszak. (Még akkor is, ha a mai Magyarországon is vannak antifák, akik lámpavasakon lógó ellenfelekről álmodoznak.) Szeretném a másikat is legalább meghallgatni. Mert bizonyosan neki is lehet valamicske igazsága.

Sajnos, – Ady Endrével szólva – ismét rohanunk valamiféle forradalomba. Ha az Isten – nem csak a magyaroké – ismer némi kegyelmet, nagyon remélem, hogy ezt a forradalmat már nem fogom megérni. Valószínű, hogy már csak a korom miatt is kegyes lesz hozzám.

Sajnos, csak hozzám. Mert vannak fiaim és unokáim is.

Velük mi lesz?