Azt hittem, mire kész leszek, közelebb kerülök majd a megoldáshoz. Bár ez nem jó, mert ilyen esetben nincs megoldás, talán válaszok vannak a jól feltett kérdések után, de most már látom, hogy újabb kérdéseket kell feltenni, mert a lehetséges válaszok nem elégségesek. De hogy ne beszéljek rébuszokban: néhány éve már dolgozom egy regényen, ami a román–magyar gyűlölség kapcsán a gyűlölet természetét járná körbe. Nemsokára a végére érek, közel az utolsó pont, de nem mondhatnám, hogy elvégeztem a dolgom. Íróilag talán elvégzem, már ha az író feladata az lenne, hogy az őt kínzó problémákat történetbe csomagolja, láthatóvá és érthetővé tegye, hogy teste legyen, elbeszélhető mivolta valaminek, ami addig csak kínzó sejtelem vagy érzet volt. Akkor ez kipipálható, mert azt már tudom, hogy a szereplőim miért gyűlölnek, de azt, hogy honnan fakad ez az erős érzelem általában, mi táplálja és mi enyhíti, mi benne az irracionális és mi ésszel megfogható, azt már kevésbé. Pedig a valóság még a segítségemre is sietett. Hiszen szinte a semmiből nőtt ki körülöttem az a gyűlölet, ami nagyrészt az én családomat is fűtötte a nyolcvanas években a románok iránt, mert őket okolták a diktatúra fenntartásáért, eltűréséért, a rövidlátásukért, miközben mi, erdélyi magyarok is rendesen eltűrtük (időnként közre is működtünk), és ezzel fenntartottuk a rendszert.

De most varázsütésre más került a románok helyére, és szinte megbabonáz, ahogy ide-oda lehet rángatni a célkeresztet a művelt és kevésbé művelt emberek között. Hogy az értelem számára akadálytalanul siklik át a cigányokról a migránsokra, majd Sorosra, hogy aztán elidőzzön a CEU-n majd a nem tetsző civileken. És annál intenzívebb a gyűlölet, minél kevesebbet tudunk a tárgyáról. Ismerősöm takarítónője alig tudja helyesen kiejteni a CEU-t (csú-t mond helyette), de teste minden lendületével kiseperné az országból ezt a fertőt, és az sem bánná, ha a felelősök is meglakolnának a tetteikért. Ha így nézzük, hát ugyanolyan abszurd a civilek ellen hozott törvény, még akkor is, ha a mozgatórugóival, a bevallható szándékokkal nagyjából tisztában vagyunk. (Ne bírálja senki a kormányt, mert az neki rosszul esik.) És akkor már lehet gyűlölni őket is, akik ahelyett, hogy konstruktívan állnának hozzá a nemzeti tőkésosztály megteremtéséhez vagy a stadionok építéséhez, folyton kárognak, jogokat emlegetnek, elszámoltathatóságot és ki tudja mi mindent követelnek még. Senkinek sem ajánlom, hogy egy-egy olyan cikk kommentdzsungelébe tévedjen, amely a fentieket tárgyalja, mert elszörnyedne a gyűlölség fokától, az őszinte és pőre indulatok poklától.

Tudom, hogy sokadszorra teszem már fel a kérdést, de tényleg ez motoszkál folyton bennem: ezt akartuk ’89-ben? Az ilyen-olyan fordulat után? Hiszen akkoriban többek között azért is utáltuk a diktatúrát, mert minden ellenvéleményt stigmatizált és üldözött, hogy a végén már csak otthon, a négy fal szorításában lehetett, már ha lehetett, szabadon beszélni. A mostani ugyan nem üldöz még látványosan, de stigmatizál, a többit pedig az elvakult hívekre bízza, ők majd, mint valami finom édességet, úgyis egymásnak adják tovább a gyűlöletet. És így megint ellehetetlenül a beszéd, mert csak mantrák vannak, az agymosás különféle szintjei. A békesség a legtöbb esetben csak úgy fönntartható, ha a társaságban nem hozzuk szóba a politikát (vagyis a minket foglalkoztató kérdéseket), hogy ne csapjon át kiabálásba a születésnap, vagy ami még jobb módszer: ha az okosabb, hallgat, nem ingerli a meggyőződésétől eltántoríthatatlan beszélgetőpartnerét.

Csendestársként vesz részt a közös és megtisztító gyűlöletben. De tényleg ezt akartuk? Ezt a magunkra erőltetett hallgatást, vagy épp parttalan fröcsögést, a másik lehurrogását, ha nem ért velünk egyet? A bennünk sötétlő érzést, amely egyre csak nő a másik érvei hallatán? És soha egy kis bizonytalanságot, hogy talán mégsem nekünk van mindenben igazunk? Bár tudom, hogy sokan épp ettől tartanak a legjobban, és ezért annál nagyobb vehemenciával védik a védhetetlent. Pedig elbizonytalanodás, kétely nélkül nem lesz többé valódi demokrácia és köztársaság. Igazi gondolat meg pláne, hogy nem. És az sem vigasztal, hogy sokan már nem is akarnak ilyen hülyeségekkel foglalkozni. Méghogy gondolat a jó meleg hit helyett?! Egy frászt!

Azt hiszem, írnom kellene egy másik regényt.

Fotó: cafeblog.hu