Nagyjából-egészében ugyanolyan sablonos Erdély-kép benyomását kelti a legújabb Transindex online szavazókampány eredménye. A portál által kiötölt és levezényelt médiaesemény önmagában sikeres projekt, újfent igazolta a szerkesztőség hasonló vállalkozásainak tapasztalatát, szakértelmét.

Valójában nem meglepő, hogy a Gyilkos-tó–Békás-szoros duó lett a főkedvenc és a tetszés-indexsor első öt helyét természeti csodák überelik: a transzilván tájakra kalauzoló bédekkerek nagy része is ezt sulykolja. Az épített környezet ikonikus példái is fegyelmezetten követik az eddigi reflexeket, talán a székelyföldi fűrész- és lisztezőmalmok törik meg a kívülről betéve tudott-ismert(nek vélt) attrakciókat. Vallási szempontból sajátos vonás, hogy a katolikus, szász erődtemplomok okán evangélikus és a tordai országgyűlés révén unitárius, meg a váradi zsinagógák által beemelt izraelita vonatkozásokon kívül nem lelni református jellegre utaló tételt. Mint ahogyan „hiányos az erdélyi etnikai sokszínűségre figyelmező javaslat-szavazat (elegendő a máramarosi fatemplomokra gondolni- melyek a maguk során ugyancsak a bejáratott Erdély-percepció szinte kötelező elemei, a szászcsávási nemkülönben).

Erdély mint hívószó, portéka, aduász továbbra is hat, illetve jelen esetben hét, minden előbb felsorolt kétkedés-hiányérzet dacára. Bár a gépkocsikon aránylag kevés a TR lehúzós, a román regionalista törekvések is elakadtak a szándéknyilatkozatok és kerekasztalok zátonyán, s a Regát fele sandán néző méla (olykor méltatlanul büszke) transzilván tekintetekben túlteng a frusztráltság. Mintha azáltal definiálnánk magunkat erdélyiként (immár etnikai törésvonalakat áthidalva), hogy mennyivel kevesebb vajat osztottak ránk Bukarestben, miközben bezzeg a „ kiflit”  – már megint – jó vastagon megkenték...

De visszakanyarodva a csodálnivaló Erdélyhez, nem közömbös hogy a székelykapus–tordai pecsenyés–békászó sasos tartomány jövőre várhatóan, bár alig várt többlettartalommal (vagy inkább túllicitált emotív poggyásszal) gazdagodik. A modern román állam születésnapi tortájának száz gyertyájából, (ha sikerül visszaszorítani az ultracentralizált perspektívát) vajon mennyit ér meg Havaselve, Dobrudzsa, Moldova és ugyebár Erdély? Még akkor is, ha ez utóbbinál elakad a számolgatás, mert akkor a történelmi Erdélyre, vagy az in extenso értelemben vett (bukaresti szemmel) Kárpátokon túli részre értelmezzük a fogalmat.

Fenntartásainkat és félelmeinket zárójelbe szorítva, érdemes lenne elgondolni, ez a centenáriumi alkalom akár jó ürügy is lehet arra, hogy a pillanat felszínes patriótáskodó fesztivizmusa mellett (annak ellensúlyaként) mód legyen az ókirályságbeli és erdélyi többségieknek egyaránt megtapasztalni, hogy nem csupán azt a 102 200 négyzetkilométert tekintsék hozadéknak, de a felületén levő etnikai-nyelvi-vallási sokszínűséget is. Mert így lehet(ne)  – a számok mágiáján túl – valóban kerek az évforduló. És talán a fordulat éve is.

Amúgy érdekes lenne összevetni az Erdély csodájára-csodáira járó külföldiek (s ezen belül is magyarok/nem magyarok) kedvenc listáját a Transindex-akció lajstromával (lábjegyzetként meg hozzáilleszteni, hogy az országba érkező turisták mekkora hányada tartja kihagyhatatlannak, hogy Erdélyt is beiktassa útvonalába). Látatlanul is megkockáztatom: egyre árnyaltabb képet kapnánk arról, hogy mennyiben igazolják vissza értékrendünket, vagy éppen miként szankcionálják azt.