Néhány esztendővel ezelőtt futótűzként terjedt el az egyik alcsíki községben, hogy a franciák golfpályát létesítenek a település határában. És valóban úgy tűnt, hogy nem légből kapott a hír, mert a közbirtokosság vezetősége többször is szóba állt a tagokkal, megkérdezte őket, mit szólnának hozzá, ha a közgyűlés majd úgy döntene, hogy adott területeket bérbe ad a nyugatiaknak. Mi több, valamiféle írásos beleegyezést igazoló nyomtatványt is előkészítettek.

Jómagam úgy kerültem golfpálya-közelbe, hogy már nem a Székelyföldön lakó, de a község határában földterülettel rendelkező ismerősömet kalauzoltam el a bérleti előszerződés aláírásához. Persze közben azt is megkérdeztem: mit gondolnak, miért jönnének éppen ide a franciák golfozni? Nem csak a franciák – hangzott a válasz –, hanem mások számára is igazi szórakoztató központot építenek ki, márpedig mindez munkahelyeket jelent a helybelieknek.

Olyan meggyőző erővel hullottak egymás után a szavak, mintha beszélgetőpartnerem már maga előtt látta volna a székely nebulókat, amint a Székelyföldön mindeddig csak a Caritas turkálókban látható golfzsákokat hordozzák, a falusfelek pedig naponta megmérik, hogy milyen sűrűségű a gyep és hány milliméteres a fű, a menyecskék pedig a wellness szállóban reggelente váltogatják a patyolattiszta ágyneműt.

Valamiféle Golf-áramlat tört felfelé akkor a székelyföldi patakokban, mert Vargyason is golfpályáról beszéltek, többen Felcsíkon olyan repülőteret akartak létesíteni, ahová majd leszállnak az alcsíki golfozók, és jónéhányan már azt is látták maguk előtt, hogy külföldiekkel telnek meg a sikeresen felújított helyi fürdők.

Néhány hete azonban az alcsíki településen bejelentették: nem lévén még kizászlózott golflyukak, nem azokba, hanem kútba esett a vállalkozás, nem jönnek a franciák.

Menetközben az is kiderült: egy másik alcsíki nagyközségben, az Udrea miniszterasszonysága alatt felépített, több jó kinézésű faházat is magába foglaló fürdőtelepet egy héttel a megnyitása után be kellett zárni, mert senki nem ment oda fürödni.

Mint ahogyan a kalákával újjáépített, néhány négyzetméter felületű helyi borvizes fürdőkbe sem dugta senki a lábát, sőt a deszkákat is kezdték onnan elhordani.
És Tusnádfürdőn is hiába készült el a Csukás-tó partján a kezelési központ, mert éppen az hiányzik belőle, amiért felépítették: a hévíz.

A nagy álmok szertefoszlottak. De nem végleg.

A napokban a helyi médiát hosszabban, a távolabbit rövidebben bejárta a hír: síparadicsom lesz a Hargitán, a Magyar Olimpia Bizottsággal közösen olyan felkészítő központot építenek, ahova majd özönlenek a sportolók és a turisták.

Megint homokba, pontosabban hóba dugjuk a fejünket. Európa tele van síparadicsomokkal, a tehetősebb székelyek már évek óta nem a Hargitára, hanem Ausztriába, Franciaországba, Olaszországba küldik magukat és gyermekeiket, ha sízni (magyarországiasan: síelni) akarnak. A közelebbi Szlovákiáról, Lengelországról nem is beszélve.

A hargitai sípályák ugyanis természeti adottságaiknál (lejtésszögek, pályahossz stb.) fogva, olyan követelmények szintjén, ahová a sísport eljutott, versenysportolásra alkalmatlanok. Hétvégi kikapcsolódásra viszont alkalmasak, sőt immár azokat a vállalkozásokat is képesek eltartani, amelyek kisebb-nagyobb felvonókat szereltek a hegyoldalakba, ha éppen a profitot nem fizetik is be a tulajdonjoggal kapcsolatos állandó pereskedésekbe. Mint ahogyan több település határában megjelentek olyan sípályák, amelyeket a helybeliek vagy a környékbeliek előszeretettel használnak.

Viszont ezeken a sípályákon soha nem láttak egyetlen nyugati turistát sem, ha nem éppen idegenbe szakadt hazánkfiát hozta vissza a szülőföld varázsa vagy a Hargita mítosza.

Mert a mítosz az szép. A Hargitáé, a hegyeké, a fenyőké, borvizeké, ezekről akár nemzetieskedő tévéfilmeket is lehet készíteni és sugározni. Határtalanul.
Csak ne keverjük a mítoszt a valósággal. Az álmot az ébrenléttel. A képzelőerőt a józanésszel és a gazdasági számításokkal.

És főként ne takargassuk az emberi léptékű, munkahelyteremtő fejlesztések hiányát fellengzős kommunikációval.