Valamiért csak most jutottam odáig, hogy megnézem a Jackie című filmet. Tipikus presztízsfilm, diszkrét unalom lengi be, Natalie Portmant viszont a szerepért Oscarra is jelölték. A cselekmény a JFK halálát követő napokat dolgozza fel, a világraszóló temetés előkészületeit, vért és könnyeket. Pablo Larraín mozija leginkább az arcokra koncentrál, hol a First Lady zavarodott, hol könnyáztatta, hol büszke vonásait. Talán kissé túl sok érzelmet is próbál kipréselni a nézőiből ezzel, de nem nagyon sikerül. S bár bizonyos tekintetben Jackie igen bátran és emlékezetesen viselkedett a megpróbáltatások során, azt a film se nagyon tudja leplezni, hogy a Lincoln temetéséhez igazított, pontosan megtervezett szertartás nem csupán a fájdalomról szólt. Hanem a legenda megkonstruálásáról is. A temetés képei nemzedékek fejében hagyott kitörölhetetlen nyomokat – például ahogy a kisfia tiszteleg a felvont zászló előtt. Az addig csak népszerű politikusról hirtelen mindenki elhitte, hogy valódi államférfi volt, korát meghatározó hős, Camelot valódi utóda. (Sokatmondó, hogy Jackie-t semmi más nem bosszantotta fel jobban, mint amikor tárgyilagos művek jelentek meg a férje elnöki időszakáról.)

Talán pont vele kezdődött el, hogy a látszat olykor mindennél fontosabb lehet a politikában. Fontosabb a felkészültségnél, a talpraesettségnél, a kvalitásoknál. A választóknak playboy kell ugyanis és nem szakember. Bár a választás kimenetelét nem a legendás tévévita döntötte el, de tény: az izzadó, fáradtabb, ám felkészültebb Nixont maga alá gyűrte a laza, fiatalosnak és energikusnak tűnő (valójában igen sokat betegeskedő, naponta gyógyszert szedő, magasított cipőt és fűzőt viselő) Kennedy. Aztán megnyerte a választást, minden idők legminimálisabb előnyével.

A temetés után nem volt vitás, hogy Amerika egyik legsikeresebb elnöke (sokan mind a mai napig ezt hiszik) távozott az élők sorából. Pedig inkább csak egy befejezetlen álmot sirattak. A látszat magát. A film tovább fokozza mindezt, és elhiteti velünk, hogy Jackie személyében pedig minden idők legnagyobb First Ladyjét tisztelhetjük. Ráadásul igen rossz színben tünteti fel Kennedy utódát, Lyndon B. Johnsont, kicsinyesnek és mohónak a feleségét, Claudia Alta Taylort, vagy ahogy mindenki hívta Lady Birdöt. Holott belpolitikailag Johnson sokkal sikeresebb politikusnak számított, felesége pedig (aki messze nem volt annyira fotogén, mint Jackie, ezért a média soha nem hordta a tenyerén) az egyik legkiválóbb First Lady. Szinte felsorolhatatlan, hogy mi mindent tett Washington megszépítésétől az ország természeti látványosságainak védelméig. 77-ben Szabadság-érdeméremmel, a Kongresszus pedig saját arany érdemrendjével tüntette ki. (Miközben Jackie saját maga vitt be halálos ütést önmaga és a Kennedy-mítosz ellen, amikor „hozzáment egy kitöltetlen csekkhez”, ahogy a korabeli sajtó fogalmazott.)

A figyelmes utódok már az anyatejjel szívták magukba a Kennedy-féle receptet: semmi sem fontosabb, mint a látszat. Ha nem vagy elég fotogén vagy érdekes a média számára, akkor építs fel egyet magad köré. Ne törődj a valósággal, azok úgyis alternatív tények csupán. Ha lehet, már életedben kezd el megszervezni a „temetésed”, tégy úgy, mintha már nem is a választóidhoz, hanem eleve az örökkévalósághoz mérnéd magad. És ha ügyesen szövöd magad köré a látszatot, akkor a paraván mögött békésen lophatsz, csalhatsz, hazudhatsz. Lehetsz bármilyen tapló, plüss Pinochet (köszi, Bödőcs!) vagy nőgyűlölő, a híveid úgyis az államférfi portréját fogják lobogtatni. Mert egy idő után el fogják hinni neked, ha megfelelően hosszú ideig mondod magadról a saját tévécsatornáidban, újságaidban, rádióidban, hogy te vagy a nemzet, az emberiség, a bolygó megmentője. Legendára még a pokolban is van kereslet.

Ehhez képest Jackie legalább némi stílussal verte át a világot. Sokáig igen szerethetően lódított. Mai utódairól ez már nem mondható el.