A székelyföldi közutakon manapság egyre ritkábban látni szekeret.
És különösen nem a Szászrégen-Kökös közötti, nemrég felújított főúton, amely ha nem is a nyomvezetés, de az aszfalt és az útjelzők tekintetében már közelít az európai jelzőhöz.

Nem véletlenül cibálja még mindig a szél az út fölött, több községben is, az RMDSZ választási jelszavait: jó úton jó utat!

Szóval a napokban ilyen jó úton haladtam, amikor az egyik kis falu egyik mellékutcájából kitért egy szekér, és gazdája majdhogynem azonnal be is akarta fordítani a következő mellékutcába.

Nem akárhogyan, hanem kettőt-hármat rá is vágott a hidegben párálló lóra, amely nem tudta elég gyorsan venni a hóakadályokat. És az is feltűnt: nem akármivel ütlegelte, hanem nemzetiszínű ostorral. A szerszámnak nem a nyele díszelgett piros-fehér-zöldben, hanem a bőrfonatok. Az idén hasonlókat árultak a csíksomlyói búcsút kísérő vásári forgatagban, de csattintgattak hasonlóval a csíkszeredai, sepsiszentgyörgyi városnapokon is.

Soha nem értettem, hogy egy ostor miért szól nagyobbat, ha piros-fehér-zöld, mint ahogyan azt sem, miért esik jobban a lónak, ha nemzeti ostorral vágnak rá.
Nemzetiszínű ostort ugyanis mindeddig nem láttam sem a Székelyföldön, sem Erdélyben. De úgy látszik, akár tetszik ez nekünk, akár nem, a nemzeti színű ostorozást itt is megtanuljuk.

Mert másképpen nem tudnám nevezni azokat a magyarországi, már-már hisztérikus sajtótámadásokat és egynémely erdélyi visszhangokat, amellyel a magyarországi szocialisták vezetőségének a kolozsvári látogatását illették.

Mintha vadorzó lépett volna be valakinek a birtokára, és a hűbérúr kiadta volna a parancsot: tessék azonnal elfogni, mert kárt tesz az állataimban, azokat alattvalóim segítségével én és csakis én puffanthatom le.

Mintha nem magyarok jártak volna Erdély történelmi fővárosában, hogy magyarokkal beszélgessenek, hanem algériai terroristák találkoztak volna afganisztáni tálibokkal, hogy itt találják meg azt a közös pontot, ahonnan sarkából ki tudják mozdítani a Földet.

Pedig mi történt? Ahogyan budapesti politikusok elmennek Tusnádfürdőre, Marosvásárhelyre, Székelyudvarhelyre, ugyanúgy budapesti politikusok elmennek Kolozsvárra, Nagyváradra és kevésbé Zilahra, Vajdahunyadra, Nagybányára vagy éppen Máramarosszigetre.

Ugyanis valamennyien budapesti politikusok és bizony jó lenne, ha olykor az ostorozók visszaemlékeznének a magyarországi rendszerváltás napjaira, amikor mindannyian egyetértettek abban, hogy Magyarországon a szociális, jóléti államot kell kiépíteni a nyugat-európai és az amerikai piacgazdasági és társadalmi modellek alapján.

Ezeknek a modelleknek pedig mindenekelőtt a politikai váltógazdaság a sajátja. Konzervatívok, liberálisok, szociáldemokraták váltogatják egymást, különböző megnevezések alatt, más-más arányban az országok vezetésében, a szélsőségeseket pedig biztos kézzel mindig kiszorítják oda ahová valók, a szélekre.

Franciaország nem roskadt önmagába, hogy Sarkozy búcsút intett az elnökségnek, és Németország is átélte a válságot a keletről érkező Merkel irányítása alatt. A laburisták és a konzervatívok szépen cserélgetik egymást Angliában, Romániában, Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban, a balti államokban is nem egyszer fogták mások a kormányrudat és a változásokat soha nem kísérte tömeghisztéria.

A politikai változások, a politikai vezetés cseréje a demokratikus társadalmak természetes velejárója. A pluralista társadalmakban a nézetkülönbségek természetesek és amint a tapasztalatok legnagyobbrészt bizonyítják: a fejlődést szolgálják.

Egyértelmű, hogy a külső hatalmaktól megszabadult Magyarország az ezredforduló után az állandó politikai hisztériakeltés miatt képtelen lábraállni, és egyre távolabbra kerül attól a szociális, jóléti államtól, amelyben különösképpen a második jelző nem csupán szűk társadalmi csoportok és adott térségek jellemzője.
A politikai pánik ostorcsapásai pedig még jobban letérítik az európai főútról.

Még akkor is, ha a hagyományos magyar munkaeszköz nemzetiszínű összefonodásban rittyeg.