Azok, akik a világpolitika 2017-es kilátásait, lehetőségeit, veszélyeit mérlegelik, minden korábbinál nehezebb helyzetben vannak. A történelem fejleményeit megjósolni mindig kockázatos dolog. Ezek ugyanis olyanok, mint a földrengések, amikor is a földkéreg feszültségei lassan, alig észrevehető változások sorozatában halmozódnak, aztán egyik pillanatról a másikra megmozdul a föld. De hogy ez a pillanat pontosan mikor és hol fog bekövetkezni, az megjósolhatatlan.

Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy az elmúlt legalább fél évszázadban súlyos feszültségek halmozódtak fel. A világgazdaságban és a politikában egyaránt. Egyetlen, szinte már megkérdőjelezhetetlennek tekintett gazdasági és – következményeiben – politikai irányzat, a neoliberalizmus vált egyeduralkodóvá. A hagyományos politikai ideológiáknak: a szocializmusnak, a konzervativizmusnak, sőt, még a klasszikus liberalizmusnak is alkalmazkodnia kellett. Aminek az lett a következménye, hogy a különböző politikai pártok közt is megszűntek a lényegi különbségek. Ezzel azonban az úgynevezett váltógazdálkodás jutott csődbe. A demokrácia reneszánszban kialakult rendje ugyanis az ellentétes ideológiák küzdelmével és egymást folyton kiigazító hatalomgyakorlásával garantálhatta a – csakis a történelmi időben kibontakoztatható – társadalmi egyensúlyt, a társadalmi rendszer spontán önszervezését. Az egykor még működő demokráciákban a szembenálló felek, miután hatalomra kerültek, igyekeztek minél eredményesebben és a társadalom egészének érdekében kamatoztatni az általuk képviselt ideológia teljesítménypotenciálját. Ezzel azonban ki is merítették azt. A hatalmon lévő pártnak – a kezdetben valóban imponáló ideológiát követve – elkerülhetetlenül túlzásokba kellett bocsátkoznia. Így aztán a hatalmat is el kellett veszítenie, hogy túlzásait a szemben álló tábor képviselői igazíthassák ki, de az utóbbi ideológia teljesítménypotenciálja is elkerülhetetlenül végesnek bizonyult. Következésként az általa képviselt politikai teljesítmények is kiigazításra szorultak…

Addig, amíg a politikai játszma résztvevői tisztában voltak a váltógazdálkodás logikájával, amíg tehát a hatalom elvesztését a hatalom visszanyerésének puszta feltételeként értelmezhették, a rendszer viszonylag zökkenőmentesen működhetett.

A problémák akkor kezdődtek, amikor az egyik ideológia – rendkívüli sikerességére, egyebek közt két győztes világháborúra alapozva – elhitte, majd fokozatosan elhitette magáról, hogy ő egymagában is és gyakorlatilag az idők végezetéig (lásd Fukuyama híres és látványosan megbukott elméletét) képes lehet a társadalmi egyensúly fenntartására. Továbbra is a gazdaságpolitikai irányzatként indult neoliberalizmusról van szó, mely – a sajtót is befolyása alá vonva – gyakorlatilag a politikai pártok fölött is átvette a hatalmat. Kezdetben csak Amerikában, aztán Európában, s végül az nyugati egész világban. (Azt jelezendő, hogy mindezt nem Bíró Béla mondja Köpecről, kénytelen vagyok néhány nagy nyugati nevet is említeni: Colin Crouch, Joseph Stiglitz, Chantal Mouffe…). Ettől kezdve az egyensúly súlyos felborulása globális méretekben is borítékolva volt. A feszültségek továbbra is, s szinte  észrevétlenül, de ettől kezdve már zökkenőmentesen halmozódtak. S ahogy az a földrengések esetében is történni szokott, megjelentek az apró előrengések, a kisebb-nagyobb gazdasági-politikai válságok is. Mindezek a feszültségek növekedéséről tanúskodtak ugyan, de mert a hatalmat de facto gyakorló, s látszatsikereitől megittasodott gazdasági elit a hatalomfenntartás érdekében csak az „ugyanabból több” stratégiáját, azaz a korábban oly hatékonynak bizonyult módszerek „következetesebb” alkalmazását vélhette kiútnak, a feszültségek immár tényleg akadálytalanul halmozódhattak.

Fokozatosan az is kiderült, hogy a társadalmat még esztelenné növelt gazdasági hatalmának birtokában sem tarthatja kézben senki. A liberalizmus klasszikusainak igazuk van abban, hogy a társadalmak gazdaságilag, politikailag és kulturálisan is önszabályozó rendszerek. S az önszabályozás keretfeltételeit csakis a kulturális értékrendekre alapozó politikum tarthatja karban. A szabad verseny erkölcsileg is behatárolt játékszabályainak fenntartása nélkül a társadalmi-gazdasági egyensúly helyreállítására pusztán a válságok – előbbi metaforámmal élve a földrengések – lehetnek képesek. A metaforában rejlő hasonlat – mint minden hasonlat – persze sántít is. A földkéreg folyamatai – bár a Föld maga ebben a vonatkozásban is önvezérlő rendszer, s ekként „demokratikus” is – egymást tartják sakkban. (Ahogyan azt a politika által karban tartott keretfeltételek is megkövetelnék.) A földkéreg egészének vonatkozásában egy földrengés nem nagyobb tragédia, mint társadalmainkban egy választási vereség. A földkéreg feszültségeinek eszkalációi ugyanis mindig az elkerülhetetlen minimumnál következnek be. Az emberi társadalmak azonban (az uralkodó elitek makacs ellenállása miatt) a feszültségeket az elkerülhetetlen maximumig, azaz a globális pusztítás iszonyatáig fokozhatják.

Az ultima ráció eszközei, a fegyverek itt már aligha segíthetnek. Sőt! A krisztusi (de a mi keresztény kultúráink által is következetesen negligált) igazság továbbra is érvényes. Aki fegyvert fog, előbb-utóbb fegyver által vész el.

Az értelmes (továbbra is tényleg krisztusi) kiegyezések azonban valóban kivezethetnének a bűvös körből.

Úgy tűnik, e pillanatban erre nem sok esély van. De az is nyilvánvaló, hogy a jelenlegi helyzet nem tarthat sokáig. Mélyreható korrekciók nélkül a felhalmozódott energiák pusztító kiegyenlítődése elkerülhetetlen. Hogy ez a pillanat mikor, hol és miként jön el, nem tudhatjuk. De aligha lehet kétséges, hogy ha nem lesz valamiféle kiegyezés, el kell jönnie.

Trump elnöksége aligha lehet alkalmas a kiigazításra, legfeljebb néhány tünetet tüntethet el. A modernitás által előidézett vészjósló jelenségek, a környezeti és demográfiai válság, a nyelvi-kulturális hegemóniára való törekvés, a társadalmi különbségeknek a diszkrimináció tilalmával összefonódó fokozódása, melyet a neoliberalizmus továbbra is életben tart, aligha veszítenek majd virulenciájukból. Sőt, bizonyosan fokozódni fognak. A helyzet félreismerhetetlen analógiákat mutat a két világháborút megelőző állapotokkal.

Ilyen körülmények közt az olyan jelentéktelen kis országok számára, mint Magyarország vagy Románia nem marad más lehetőség, mint felkészülni a jövőre. A hagyományos román gyakorlat: a hatalmasokhoz való dörgölődzés és a kedvező pillanatban applikált köpenyegfordítás az új körülmények közt járhatatlan útnak fog bizonyulni. A felgyorsult idő zűrzavarában ugyanis aligha dönthető el, hogy éppen kik is a jövő hatalmasai. A hagyományos magyar stratégia, az elvakult szövetségesi hűség sem vezethet eredményre.

Az igazi esély az, hogy országainkat a várható válságok közepette is megtartjuk a működőképesség állapotában. Hogy ne mi legyünk rászorulva a környezetünkre, hanem ők ránk. Ideológiai tisztánlátásban, valóban demokratikus társadalmi gyakorlatban, kulturáltságban. Ehhez azonban társadalmi sokszínűségre, s az ezt lehetővé tevő lelkiismereti és véleményszabadságra lenne szükség.

Nem szabad azt a hibát elkövetnünk, amit Orbán Viktor a mai német hatalomnak oly gyakran felró, hogy ugyanis a német sajtó fittyet hány a közvéleménynek, és az uralkodó ideológia vélekedéseit próbálja (ismét csak az „ugyanabból többet” életveszélyes elvéhez ragaszkodva) a társadalom egészére ráerőltetni. A véleményterror épp azt fojtja meg, amire a jelenlegi helyzetben társadalmainknak a legnagyobb szüksége van: a külső és a belső környezethez való rugalmas (de időnként némi ellenszegülést is implikáló) alkalmazkodás képességét.

Mert az enyémtől eltérő véleményekre akkor is szükségem van, ha azok kellemetlenek számomra. Csakis a velük való szembesülés garantálhatja szellemi egészségemet. Még akkor is, ha az ellenfelek maguk zárkóznak el minden dialógustól. Orbán Viktor nem annak köszönheti sikereit, hogy a sajtó révén homogenizálta a magyar nyilvánosságot (bár újabban mintha maga is effélére törekedne), hanem annak, hogy a magyar társadalmat és a nemzetközi életet érintő alapvető kérdésekben talán tisztábban látott. Ha már nem így lesz, a nyilvánosság fölötti uralom sem fog segíteni rajta, ahogyan a magyar szocialistákon sem segített, s Angela Merkelen sem fog, még ha egyelőre az ellenkezője lenne is a helyzet. Értelmes embereknek azt a (valóban színvonalas) lapot, amelynek (sokszor éppen reflektálatlan elfogultságaival) oroszlánrésze volt abban, hogy kétharmados többséggel hatalomra juthattak, saját érdekükben sem szabadott volna csődbe engedniük.

Az persze tény, hogy a demokrácia mai, emberjogi dogmákra alapozott doktriner variánsa a szó mélyebb értelmében antidemokratikus. De a demokráciánál, mint a társadalmi egyensúly fenntartásának továbbra is egyetlen eszközénél ma sincs hatékonyabb társadalmi gyakorlat. S nem csak a nemzetállamokon belül nincs, a nemzetközi viszonyokban sem lenne.

Mindinkább összekuszálódó világunkban egyetlen dolgot tehetünk magunkért és az emberiségért. Megpróbáljuk bizonyítani, hogy a demokrácia minden ellentétesnek tűnő tapasztalat dacára ma is működőképes. S ez az új román kormányra, a magyarországi hatalomra és a romániai magyar politikumra is érvényes. Mert csak és csakis valóságos demokráciákban találhatunk egymásra.

A nép nem idióta, bár időnként kétségtelenül azzá tehető. De – s ezt kellene mindannyiunknak felismernünk – továbbra is csak átmenetileg.