– Ez tiszta Hollywood! – Valami ilyesmit mondott Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója a sportcsarnokban, amikor Kovács Péter és Szabó Ödön hangulatkeltő műsorvezetése, illetve a néhány másodperces bemutató videoklip után a felvillanó fényekben kilépett a porondra (emelvénynek, szószéknek, tribünnek aligha mondhatnám e területet, rajta a köralakú emelvénnyel), és kezében a mikrofonnal ide-oda kezdett sétálgatni a publikum előtt, amely az együttlétet, az egymás mellettiséget, az egyenrangúságot jelképezve és a hierarchiát lebontva egészen közelről vett körül minden beszélőt, miközben a meghívottak zöme immár nagyobb négyszögben figyelte a történteket.

Azt is mondhatnám, az RMDSZ kolozsvári kampányindítójának új koreográfiája úgy nézett ki, mint a kör négyszögesítése, beoltva visszájára fordított tévéműsor-felvétellel, hiszen miközben az előre rögzített show- és vetélkedő műsorokban felemelt táblák figyelmeztetésére tapsol, nevet, ujjong, feláll, leül a közönség, itt a műsorvezetők szóltak be, hogy az előre elhelyezett jelszavas táblák közül mikor, melyiket kell felemelni, illetve kit és hogyan érdemes megtapsolni.

Az amerikai fogantatású családjelenetekkel is tarkított politikai show mindenképpen szólt a Facebook közönségének is, hiszen a közösségi oldalon különösebb megszakítások nélkül lehetett követni az eseményt, így tettem jómagam is. A látványra összpontosítva jól meg lehetett figyelni, miképpen vigyáztak megjelenésükben is a szolid, politikai ruhaviseletre a hölgyek, nemzeti hagyományainkhoz híven követve akár a népies, akár az urbánus vonalat, nyakkendősen vagy kigombolt inggallérral miképpen törekedtek a komoly, sorsfordító ünnepélyesség vagy a sokat dolgozó politikusi lazaság benyomásait kelteni a férfiak, mint ahogyan jól kivehető maradt az is, ki akarta otthon begyakorolt beszédekkel a spontaneitás látszatát kelteni vagy valóban a másfélezer ember előtt rögtönözni.

Visszagondoltam az RMDSZ első kongresszusaira, a katonákkal és csendőrökkel körülvett épületekre, az iskolai bentlakásokba elszállásolt küldöttekre, a mindig a színpadon üldögelő elnökségre, és határozottan úgy éreztem: az elmúlt negyedszázad külsőségekben igazán nem telt el nyomok nélkül.

És ez így a jó: parlamentbe készülve nem a siránkozó kis testvér szerepét kell megjátszani, hanem egy egész ország életében részt vállaló, egyenrangú politikai erő közösségi és közösségre kisugárzó szerepét kell hangsúlyozni, s nem kétségbeesett komorsággal, hanem a megváltozott, a huszonegyedik századi élet alakuló kellékeivel. Még akkor is, ha a marosvásárhelyi katolikus líceum körül most kibontakozó, valamint a kolozsvári, csíki, gyergyói, sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi már ismert események adott mértékben rányomták a bélyegüket a szónoklatokra. De hát lehet, hogy éppen ezek azok a szikrák, amelyek újból megvilágítják: akárhogyan is teljen-múljon az idő, itthon továbbra is nagy szükség van a közösségi összefogásra, amely bármennyire is lelket melengető, nem egyetlen hatalmas szívdobbanásból, hanem sok lényeges és folyamatos részletből áll össsze.

Közöttük pedig nélkülözhetetlen a parlamenti képviselet, amely kedvező törvényalkotással, vagy éppen a kedvezőtlen törvények elfogadásának meggátolásával képes a meglévő, már kialakított intézményeinket megvédeni, jogbiztonságunkat erősíteni, és védőernyőkként működni mindazokban az átalakulásokban, amelyek ezután következnek.

A mi legfontosabb politikai védhatalmunk a saját parlamenti képviseletünk, mert mai világunkban mindenekelőtt ennek szava válik nemzetközivé is. Nem igaz ugyanis, hogy Romániában, huszonhat esztendő alatt nem változott semmi, mint ahogyan az is bizonyos, hogy újabb átalakulásoknak nézünk elébe, de mindezeknek számunkra együtt kell járniuk a létbiztonság, az anyagi biztonság, a családi biztonság, a közösségi biztonság növekedésével.

Sokat emlegették a kampánynyitón az 1918-as évfordulót, és legalább száz év teltén a gyulafehérvári ígéretek alkotmányba foglalását. Száz évre visszagondolva azonban még nagyobb erőt kell adjon az a tény, amelyet saját közösségi életünkkel mi magunk kovácsoltunk ki: más romániai kisebbségektől eltérően nem tudtak elsodorni és széthordani minket sem a világháborúk, sem a diktatúrák, sem a rendszerváltások, és ha a bezártság nem tudott megfojtani, akkor a nyitottságot is képesek leszünk esélyként és a világgal való lépéstartó erőként felfogni.

Persze, lehet hogy egy kicsit ez is a kör négyszögesítése. De hát Kolozsváron, a hét végén már kaptunk leckét belőle.

Fotó: RMDSZ