Még az október huszonharmadikát megelőző napokban fogalmazom ezeket a mondatokat, amikor is az a legnagyobb kérdés, hogy kifütyülik-e Orbán Viktort az ellenzék által felhergelt elégedetlenek, vagy a szimpatizánsok lesznek sokkal többen, és elfojtják az ünnep méltóságát megzavarni akarókat. Mindkét oldal erősen szervezkedik, és megfoghatatlan a végeredmény. Vagyis, ha nem leszünk jelen, akkor kénytelenek leszünk a sajtóból, televízióból tájékozódni, s attól függően lesz vagy nem lesz kifütyülés, hogy melyik médiumból akarjuk megtudni a helyzetet. Tömegverekedésre nem számítunk, mert biztosra vehetően nagyszámú rendfenntartó erők biztosítják a nyugalmat.

Első észrevételünk, hogy október 23. is besorolt a méltóságteljesen protokolláris nemzeti ünnepeink közé. Mindenki hős volt, emlékezünk rájuk, slágergyanús szerzeményeket rendel a 60. évfordulóra szervezett emlékbizottság, párt- és állami vezetők mondanak sok helyszínen emelkedett szóhasználatú közhelyekből összeállított beszédet, s mindazok jelen vannak, akiket kirendelnek vagy kötelességüknek érzik a megjelenést. (Eszünkbe jut a régi rendszer elemista fogalmazása a kikelet és a hazaszeretet ünnepéről, miszerint mindenkinek kikelet menni a felvonulásra, pedig hazaszeretet volna menni.)

Második észrevétel, hogy a pártpolitikai célra felhasznált rendezvények összegyűjtik az egyre kevesebb hangos embert, a többség pedig otthon ül, és nem kíván részt venni ebben a hangzavarban.

Megszüntetik (például) a Népszabadságot. Árnyalt, bonyolult, vagy nagyon is egyszerű a helyzet, de csak két hangerő vitatkozik a nyilvánosságban: egyik szerint megszűnt a sajtószabadság, másik szerint végre eltűnt a kommunizmus utolsó túlélő emléke a piacról. A párbeszédnek esélye nincs, mert mindkét fél az egyedül elképzelhető igazságot hangoztatja. S lehetetlen úgy vitatkozni, hogy az egyik félnek mindig igaza van.

Az ellenzék nem vehető igazán komolyan (egyre erősödő vélemények szerint nem is ellenzék, hanem abban érdekeltek, hogy a következő parlamentben is legyen székük, és így a fennálló kiszolgálói). A rendszer alrendszereinek civil kritikusai jelzik a működési zavarokat, mozgalommá próbálnak fejlődni, de előbb-utóbb kifulladnak, leszalámizódnak, eltűnnek.

Időközben Orbán és Vona csörtéje zajlik hazaszeretet kontra hazaárulás témakörben bizonytalan kimenetellel.

Mindez a Nagykörúton belül. Másutt csend, közöny, válságrégiók.

Nem tudjuk, hogy a rendszerváltásban csalódott tömegek süllyedtek mély apátiába, amiből még a terrorfenyegetettséggel blansírozott migránskérdés sem tudta kimozdítani őket, vagy az ország visszatalált a megszokott berendezkedéséhez, amelyben vannak szegények és gazdagok, és ezen nemigen akarnak változtatni azok, akik megtehetnék.

Írásunk címe – Helló, sötétség, öreg barátom – Simon & Garfunkel The Sound Of Silence dalának első sora. Igen, a csend hangjaira kellene odafigyelni. Az a többség. A sötéten hallgatók.