A romániai magyar nagypolitika, különösképpen választások előtt, el szokta mondani a maga igazságait, hogy nemzetiségi szempontból mi változott Erdélyben az utóbbi negyedszázadban. A felsorolás nagyjából ezeket tartalmazza: kétnyelvű feliratok, magyar nyelvű oktatás az óvodától az egyetemig, államilag vagy helyhatóságilag is támogatott magyar művelődési intézmények, magyar média a legkülönbözőbb formákban, civil szervezetek sokasága, az ingatlanok visszaadása nem utolsósorban az egyházaknak, az erdők visszaadása, közbirtokosságok működése, magyarok részvétele az országos és helyi politikában, a gazdasági-társadalmi folyamatok alakításában, zavartalan kapcsolat a magyar nemzet minden részével, szabad információáramlás, szabad utazások bárhová és szabad munkavállalás bárhol és bármikor.

A sor folytatható, de most nem ezekről akarok írni, meghagyom inkább kampánytémáknak az év végi parlamenti választások előtt. Hanem néhány olyan változásra szeretném felhívni a figyelmet, amelyekről nem beszélünk, amelyeket gyakran észre sem veszünk, mert túlságosan is alulnézetben vannak, de véleményem szerint a magyar lét szempontjából éppen olyan fontosak.

Tessék csak nyitott szemmel végigutazni a székelyföldi (de nemcsak) községekben, falvakban. Mit látunk: hogy majd minden utcában, legyenek azok akár a legkisebbek, újra megjelentek az utcafeliratok, és nem is akárhogyan, hanem hagyományos, egykori megnevezésekkel. Vagy pillantsunk ugyanezeken a helyszíneken az iskolákra és művelődési otthonokra: valamennyi nevet kapott, és ahol a helyi közösség keresett-kutatott, ott nem a klasszikus magyar irodalomkönyveket lapozgatta, hanem a saját múltjában is felfedezett egy-egy kiemelkedő személyiséget, akiről intézményt lehetett elnevezni.

Nézzük meg a polgármesteri hivatalokat, vége az omladozó épületek korszakának, a régi ingatlanokat vagy rendbeszedték, felújították, vagy újakat építettek, amelyekben helyet kapott magának a (nem mindig hatékonyan használt) számítástechnika.

A legtöbb falusi katolikus és protestáns templom kívül-belül megújult, a hozzá kapcsolódó papi- és lelkészlakokkal egyetemben. Szinte alig létezik olyan falusi temető, ahol ne lenne új ravatalozó, és a legtöbb helyen az is látszik, műépítészek tervezték és hagyományos építőanyagok felhasználására alapoztak. A történelmi múlt visszaszerzésére utal a (művészileg nem mindig tökéletes, helyenként pedig kimondottan ronda) különböző stílusú szobrok és emlékművek egész sora.

De van még valami, ami gyors áthaladáskor nem látszik, de legalább ilyen fontos: a legtöbb erdélyi magyar vagy magyarok is lakta faluról az utóbbi években monográfia jelent meg vagy még ott élő, vagy elszármazott értelmiségiek tollából, részleteik pedig felkerültek azokra a jól vagy döcögösre sikerült helyi honlapokra is (amelyeket mikor frissítenek, mikor nem), sőt azt is érdemes megjegyezni, hogy számos olyan település létezik, amelynek rendszeresen vagy rendszertelenül megjelenő helyi kiadványa (újságnak nem mindig nevezném) is van.

Mindezek mögött a változások mögött rengeteg ember munkája áll, és ha akár csupán a felsoroltakat összeadjuk, akkor az erdélyi magyar közéletnek olyan részletei bontakoznak ki, amelyek nem szerepelnek a nagypolitikai stratégiákban, nem követelnek maguknak szenzációs címeket az újságokban, de a maguk ember- és lakosközelségében, a mindennapi életben rendkívül fontosak.

Ha a helytörténeti kutatásokat, monográfiákat és más összeállításokat nevekhez kapcsolnám, akkor nem jelzés-, hanem jelképértékkel kell megemlítenem a Vofkori nevet. Annál is inkább, mert a székelyudvarhelyi Vofkori György, aki 78 éves korában a napokban hunyt el, a városokhoz is „hozzányúlt”: két évtized alatt közzétette nem akármilyen könyvekben, hanem igen látványos, szép kivitelezésű albumokban Hargita megye nagyobb városainak képes történetét: Székelyudvarhelyét (többször is), Székelykeresztúrét, Csíkszeredáét, Gyergyószentmiklósét. És nem is akárhogyan, hanem együtt az illető városok helytörténészeivel, gyűjtőivel, miközben maga kereste meg a támogatókat is. Voltaképpen a Sapientián tanárkodó, ugyancsak rengeteg székelyföldi és erdélyi témájú könyvet, tanulmányt megjelentetett öccse, Vofkori László (1944-2008) földrajztudós árnyékában végezte fáradtságos és igényes munkáját, neveiket is nem egyszer összekeverték, mint ahogyan a Vofkori–testvérek harmadik tagja, az orvos József (1936-1998) is számos város-, iskola- és egészségügytörténeti írást, tanulmányt is közölt, nem utolsósorban a Bolyaiak betegségeiről a mai orvostudomány tükrében.

Ha rajtam múlna, biztosan alapítanék egy Vofkori-díjat, mindazoknak a helytörténeti kutatóknak, akik nem a felszínen, hanem a mélyben járulnak hozzá ahhoz, hogy a múlt és jelen minden töredéke megtalálja a maga helyét az erdélyi magyarság életében.

Fotó: hhrf.org