Úgy hozta a véletlen, hogy az utóbbi években, átutazóban, többször jártam Nagyenyeden és mindig benéztem a Bethlen Gábor kollégiumba, hadd lássam, hogyan halad a felújítás. Volt olyan alkalom is, amikor közel fél napot ott töltöttem, elolvastam minden emléktáblát, bebarangoltam nem csupán a patinás épületeknek, az egykori tornakertnek, hanem a hozzá csatlakozó temetőnek is minden zegét-zugát, elcsodálkozva a székelyföldiektől alaposan elütő síremlékeken. Azokat a részeket is végigtalpaltam, amelyeket gondoztak, és azokat is, amelyeket már benőtt a növényzet, hiszen mindig fel lehetett fedezni valamit. A temető hegy (nem tudom, mi a neve) alatt elterülő Nagyenyedet (amelyet a megnyitó alkalmából készített videómegosztós filmen immár drónfelvételen látni) valamiképpen másfajta történetiség lengi be, mint a Székelyföldet és hosszasan tudnám sorolni, hogy miért, de talán elégedjünk meg ennyivel: a történelemnek, mint ahogyan az emberi szellemnek is, léteznek más és más szférákba helyezhető összefüggései és a város a maga történetével, a múltjából is kisugárzó szellemiségével mindenképpen a magasabbakhoz tartozik.

Szívesen részt vettem volna az igen látványos avató ünnepségen is, de bizonyos feladatok miatti időzavarban nem tudtam ott lenni, így elolvastam róla, amit lehetett, a Kelemen Hunor RMDSZ elnök beszédéből közreadott szemelvényeket pedig kétszer is, mert úgy érzem, hogy az erdélyi magyarság jövője szempontjából kimondottan lényegretörőek.Kelemen leszögezte, hogy az elmúlt negyedszázad legnagyobb romániai magyar eredménye az önálló iskolahálózat megteremtése az óvodától az egyetemig és alighanem ezzel mindanyian egyetértünk. Hozzátett azonban még valamit, amelyen érdemes nap mint nap eltöprengenünk. „Minőségi magyar nyelvű oktatás: ez az érdeke szülőnek és diáknak, ez az érdeke a tanároknak és nevelőknek, és mindannyiunknak, akik az erős erdélyi magyar közösség jövőjét építjük. Az RMDSZ legfontosabb célkitűzése tehát az, hogy fiataljaink versenyképes tudást sajátítsanak el, hogy a szülők bátran írassák magyar iskolába gyerekeiket, hogy a pedagógusok megfeleljenek az új kihívásoknak és elvárásoknak”

Közhelyesnek tűnnek ezek a megfogalmazások, de egyáltalán nem azok. Mögötte rejlik az, hogy nem elég csupán a patinás épületeket felújítani, hanem az oktatást kell megújítani, hogyha versenyképesek akarunk maradni nem Angliában tányérmosogatásban, hanem itthon, a hazai munkaerőpiacon, a szellemi, gazdasági és társadalmi életben. Ha döcögve, ha lassan is, ha egymásnak ellentmondó reformokkal, de a romániai oktatás legalább részben megújult. Az érettségi vizsgatételek például , kimondottan kreatív szellemben készülnek, leginkább a végzősök alkotókészségére és nem a lexikális tudására alapoznak. Akárcsak az életben, itt a vizsgán is fel kell találniuk magukat. Csakhogy mi módon tudjon megérteni, megmagyarázni egy szöveget a végzős, ha néhány esztendőn át a magyartanára (félreértés ne essék és sértődés ne legyen: ez csupán egy példa a tantárgyak közül) még mindig azt tanítja, hogy X. Y. költő ekkor született és ekkor halt meg, és amikor megírta a Farkasvakság című versét, akkor arra gondolt, hogy mind az öt szakaszával hogyan tudja bemutatni kora társadalmi ellentmondásait, a keresztrimekkel pedig rátalálni a természetre, ahol amúgy egyre kevesebb a farkas. Az irodalom és az irodalomelmélet, a szövegértelmezés, a kommunikáció pedig közben bejárta a maga huszadik és huszonegyedik útját, a diák pedig mobiltelefonján egy vigyorgó vagy zokogó arccal is el tudja mondani társának mondanivalóját.

Igen, nem szabad félrelökni és nem szabad feledni korunk parancsszavát: meg kell felelni az új kihívásoknak. Pótórákon hiába merülünk el korábbi társadalmak történetében, ha a diák úgy jön ki az iskolapadból, hogy képtelen akár anyanyelvén egy kérést megfogalmazni, ha fogalma sincs arról, hogyan működnek országának, helyi társadalmának jelenlegi intézményei, ha nem alakul ki benne az érdeklődésnek, az összefüggések keresésének az a képessége, amely nélkül nemhogy önmagát nem tudja feltalálni, hanem másokat sem tud megtalálni. És tévedés ne essék: az iskola nem csupán pedagógusi kötelességvállalás vagy munkahely, hanem közösségi tér.

A jelenlegi romániai tanügyi törvény is lehetőséget teremt arra, hogy helyi közösségek részt vegyenek az iskolák profiljának a megválasztásában, tucatnyi gondjuk-bajuk megoldásában és nem csupán az osztálytermek kimeszelésében vagy hűsítőhozatalban egy másodikos osztálybulihoz. Hajlamosok vagyunk arra, hogy a magyar iskolákban a román nyelv alternatív tankönyveinek és programjainak hiányával (persze, hogy szükségesek) vagy magának a román nyelvnek az oktatásban való létével magyarázzuk a helyenként katasztrofális abszolváló vagy érettségi eredményeket. Ez pótcselekvés. Az igazi cselekvés: a kor kihívásaira adott válaszok megtalálása, mert ha ez nem sikerül, ha nem látják a szülők azt, hogy a magyar iskolák elvégzését akár munkahelyekkel, akár tovább tanulási lehetőségekkel, akár magyar értelmiségi léttel szentesíti a társadalom, akkor bármiféle felújított építmények és létrehozott szórványkollégiumok ellenére ingatag marad ez a magyar intézményrendszer.

Iskolakezdés az egyik székelyföldi magyar iskolában. Majd szépen, az év végéig bejárjuk a betűk birodalmát – mondja az elsősöknek a tanító néni. Az elsősök pedig közben, szinte kivétel nélkül, olvasgatják a falon és a táblán levő feliratokat, otthon pedig a Google-n keresik a játékokat és lépnek felsőbb meg felsőbb szintekre. Ha a megváltozott világban nem változik meg az oktatás, ha úgy gondoljuk, hogy az újra megtalált múlt bármennyi apró részletével is pótolni tudja a hihetetlenül gyorsan változó jelent, akkor nem a jövőt alapozzuk meg, hanem kihúzunk alóla néhány téglát. És ez még akkor sem a követendő út, ha egyik felét a dagadó keblünkhöz veregetjük.