A hét végén interetnikai fesztivált tartottak a segesvári várban, a szervezők szerint a romániai kisebbségek több mint nyolcszáz képviselője jött el a városba, hogy egymással és a nagyközönséggel találkozzanak, különböző értekezleteken, három napig tartó kézműves vásáron, kisebbségeket bemutató standokon és olyan szabadtéri előadásokon vegyenek részt, amelyeket mindenekelőtt a kisebbségi népi együttesek mutattak be.

A nyári városnapi, falunapi forgatagokban, a különböző koncertek harsogásában a rendezvénysorozat azért érdemel nagyobb figyelmet, mert mi magyarok is gyakran elfeledkezünk róla, hogy Románia olyan soknemzetiségű ország, amelyben még közel húsz kisebbségi népcsoport akarja megőrizni saját kultúráját, önazonosságát, nemzeti hagyományait.

Tegyük kezünket a szívünkre: a romániai németségről, a szászokról, a svábokról még tudunk ezt meg amazt, számos történelmi vonatkozással tisztában vagyunk, no meg azzal is, hogy a romániai rendszerváltás előtti hatalom eladta őket, utána pedig megintcsak nagy számban emigráltak, itt hagyva gazdag építészeti örökségüket. A többi nemzetiségről viszont jóval szerényebbek az ismereteink, ha egyáltalán léteznek.

Az egykori Kriterion Kiadó nem akármilyen erőfeszítések árán megpróbálta felkarolni irodalmi, néprajzi és más alkotásaikat, az ugyancsak Domokos Géza vezette Kriterion Alapítvány a romániai szlovákok, csehek, horvátok, ukránok, lipovánok, zsidók néhány kiválóságát elhozta székelyföldi ismerkedésre, de mindez kevésnek és rendszertelennek bizonyult. Nagyon keveset tudunk arról, hogy az említetteken kívül a romániai lengyelek, görögök, albánok, bolgárok, macedónok, törökök, tatárok, örmények és mások hogyan élik a mindennapjaikat, hogyan küzdenek az anyanyelvi oktatásért, az emberi és nyelvi jogokért, hogyan ápolják a kapcsolataikat saját anyaországukkal – és egyáltalán, melyek azok a legfontosabb célok, amelyek elérésében egymás segítségére lehetnénk, ha egy kissé jobban, egy kissé közelebbről ismernénk egymást.

Esetleg annyival tisztában vagyunk, hogy pozitív diszkrimináció eredményeként képviselőik ott ülnek a parlamentben, de hozzászólásaikról, bukaresti vitákban való részvételükről csak nagyon ritkán olvasni, gyakran hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a nyelvi asszimiláció már végérvényesen összecsapott ezeknek a közösségeknek a feje fölött, és már a saját nyelvüket sem ismerik, hiszen majd minden nyilvános megjelenésük román nyelven történik.

Nos, én Segesváron a hét végén, miközben egyik-másik rendezvényen részt vettem, a következőket tapasztaltam. A román valóban összekötő nyelv gyakran egy tánccsoporton belöli kommunikációban is, de azt is lehetett hallani, amint szerbül, horvátul vagy éppen törökül, ruszinul szólnak egymáshoz. A külföldi turisták előszeretettel fényképeztették (szelfizték) magukat a népviseletbe öltözött csoportok körében, jómagam viszont szétnéztem a kisebbségeket bemutató sátrakban, és ugyancsak gazdag szellemi zsákmánnyal tértem haza. Az örményektől kaptam egy sereg folyóiratot, és az Ararat című kiadványnak abból a számából, amely külföldi tanulmányok alapján a népirtással foglalkozott, kettőt is hazahoztam, hogy az egyiket átadjam annak a székelyföldi ismerősömnek, aki szerint mese az egész, a korabeli törökök felszámoltak egy kis terrorista csoportot. Az albánoktól ingyenesen kaptam egy egész sor néprajzi és gasztronómiai vonatkozású kiadványt, ez utóbbiból kiderült, hogy az Erdélyben vinete Magyarországon padlizsán felhasználásának legalább húszféle módja van, és egy remek könyvet is kaptam Albánia olyan turisztikai látnivalóiról, amelyekről fogalmam sem volt. A romániai zsidóközönség standján roppant olcsón vásároltam három olyan képzőművészeti albumot, amelyek Victor Braunerrel, Marcel Iancuval, a huszadik század eleji avantgard mozgalom világszerte ismert és elismert egyéniségeivel foglalkoznak, valamint 1848-1948 között katalogizálják a zsidó festőket. A szerbeknél és a horvátoknál összekevertem a népviseletet, de ez nem zavarta a beszélgetésünket, mint ahogyan felfedeztem az olasz standon kapott kiadványban, a “mini ricettarioban”, hogy a “crostoli” éppen olyan, mint a mi csörögénk.

És még hosszan folytathatnám, de nem teszem: jó volt Segesváron ott lenni az elmúlt hét végén, a sok-sok vidám, hangulatos, hátizsákos fiatal és a több nyelven beszélő idősebbek körében: a tőlünk néhányszáz kilométerre állandóan harsogó és a médiát a saját nyelvünkön kisajátító gyűlöletbeszéddel ellentétben üdítő volt érezni, hogy igen, ilyen Európa, ilyen felszabadultan, bármiféle előitélet nélkül így lehet beszélgetni egymással, így lehet csodálni azokat az értékeket, amelyeket a transzilván közösségek, a szászok, a magyarok, a románok teremtettek ezen a környéken és szélesebb összefüggésben, más népek az egész Kárpát-medencében és a Balkánon.

Noha Segesvár minden köve a történelemre emlékeztet, mégis jó a jelenben élni és akár naívan is derűlátónak lenni: igen, elképzelhető egy olyan világ, amelyben kultúrák, hagyományok szépen megférnek egymással, nem leszűkítenek, hanem gazdagítanak. És mindennek egyvalami az alapköve: hogy emberi létünk alapvető jellegzetességeiben roppant hasonlítunk egymásra, és jó, ha számunkra soha nem a bezártság, a félelem, hanem a nyitottság, az érdeklődés, a mások megismerése marad az irányadó.