A nemzetközi hírügynökségek csuklás nélkül teszik közhírré, hogy az idén már augusztus 8-án elfogyasztottuk a számunkra évente kijáró földet, forrásait, tartalékait. Nemrég még december végén tartottunk. S ha minden így folytatódik (és kinek lehetne kétsége affelől, hogy így fog?) 2050-ig elfogy alólunk a Föld. (Így, nagybetűvel).

De mi nem jövünk zavarba. Életünk vágtat tovább a maga útján. A kapitalista piacgazdaság – egyetlen lehetségesnek elkönyvelt – logikája mindannyiunkat bűvkörében tart. Ezt a rendszert a pénz tartja hatalmában, a bármi áron elérendő haszon. Eladni bármit, azaz végeérhetetlen sorozatokban gyártani olyan termékeket, melyek – a termelést serkentendő – a lehető legrövidebb idő alatt felmondják a szolgálatot. Sőt, gyakorta szinte már vadonatújan mehetnek a szemétbe. Merthogy az esetek túlnyomó többségében senkinek semmi szüksége rájuk. Pusztán arra jók, hogy mi is olyanok legyünk, mint mások.

Miközben a hivatalos ideológiák az emberi jogokról, a senki mással össze nem hasonlítható individuumok szabadságáról és önkiteljesítéséről papolnak. Az ember legnemesebb képessége, az innováció is szinte már kizárólag ezt a pazarlásra berendezkedett rendszert szolgálja. Sőt, a sok ezer kilométerekről összehordott élelmiszertömegek is csak arra jók, hogy a gyakorta jobb minőségű, de drágább hazai termékeket a hazai piacokról (a szabad gazdasági verseny nevében) kiszorítsák.  S jórészt maguk is a szemétben landoljanak. Az olcsó áruk ide-oda szállítása pedig – miközben a rendszer urainak zsebét tömi – csak tovább növeli a környezet megterhelését.

Józan elmével már a kezdet kezdetén sejthettük volna, hogy ez a folyamatos terjeszkedésre alapozott kapitalista gazdaság, mely rossz ugyan, de nála jobb állítólag nincs, előbb-utóbb katasztrófába hajszolja az emberiséget.

Az emberállat jóléte érdekében erdőket és mezőket irtunk, állatvilágot pusztítunk. (A természet felvilágosodásban kieszelt leigázása nevében.) Pusztán azért, hogy kontrollálatlanul szaporodhassunk, hogy egyfajta szabadság nevében kiszorítsuk a létből a természetet, melynek létünket köszönhetjük. A természet szelektál. Ennek a válogatásnak köszönheti létét. Kezdetben az ember nevezetű élőlény is növényeket és állatokat nemesített, úgymond.

Egy ideig még önnön nemesítésére is volt némi gondja. Ennek azonban régen vége. Mi, emberek – legalábbis magunkat illetően – felszámoltunk mindenféle nemesítést. Az embergyom ma már a a természet kultúrnövényeit pusztítja. Gátlástalanul. Mindez fasisztoid szövegnek hangzik. Korántsem az. Elég beleolvasni a Pesti srácok legutóbbi – migránsokkal kapcsolatos – hőzöngéseibe. Magyar vagyok, de a magyar gyom iszonyatos terjeszkedése legalább annyira kétségbeejt, mint bármely más embergyomoké. Szét kell csak nézni, a minden ember egyenlőségét könnyes lélekkel védelmező humanisták maholnap (elég, ha csak az Amerikai Egyesült Államokat nézem) visszavonhatatlanul elgyomosítják az emberiséget. Trump-féle alakok nagyon súlyos igazságokkal állítják a maguk oldalára a világ „legdemokratikusabb” államának polgárait.

A kapitalizmusnak állítólag nincs alternatívája. Elhülyítettségünk mai állapotában valóban így is tűnik. (Helyesírás-ellenőrzőm figyelmeztet, hogy az elhülyítettség obszcén kifejezés. Hát igen.) Pedig az emberi társadalmak a másik emberrel való együttérzésnek köszönhetik a puszta létüket is. Annak, hogy képesek voltunk felismerni: életben maradásunk attól függ, hogy embertársaink is úgy érezhessék, szabadon létezhetnek.

A felvilágosodás óta burjánzó disztópiák után, melyek fikarcnyit sem javítottak rajtunk, úgy vélem, ma már csakis radikális utópiák segíthetnek rajtunk. Nem a Wilkommenskultur utópiája, ahogyan azt eszmetársaim zöme véli. Ez a Kultur ugyanis csak annyit jelent, hogy a túlszaporodó, vagy háborúk által szétvert államokból befogadott embertömegekkel tápláljuk azt az embergyomokat szaporító kapitalizmust, melynek egyetlen célja fenntartani a gazdasági burjánzást, a pazarlás és a profitmaximalizáció (Európában főként germán) kultúráját. Ez – a „gazdasági racionalitás” keretei közt egyébként valóban természetbarát – „kultúra” azonban záros határidőn belül sivataggá változtatja a növény- és állatvilág (s benne az ember – kegyetlensége ellenére is – lélegzetelállítóan gyönyörű) földi kozmoszát.

A természet önszabályozó rendszer, mely spontán módon visszaszorítja, terméketlenné teszi azokat, akik megpróbálják terméketlenné tenni. Azaz minket, euro-atlantiakat. Hogy ennek elejét vegyük, nézetem szerint egyetlen lehetőségünk van: emberlétünk alapvető sajátossága, a felvilágosodás óta zátonyra futtatott altruizmus. Nekünk, elvadult „kultúrembereknek” meg kellene osztanunk gazdagságunkat azokkal, akiket a természet a mi eltüntetésünkre szemelt ki. Véget kellene vetnünk annak a vadgazdaságnak, mely csak a versenytársak kiiktatásával tehet bennünket sikeressé. Magunkhoz kellene emelnünk az éhhalállal küszködő társadalmakat, véget kellene vetnünk a fegyverek erejére alapozott dominanciaharcainknak. S a valódi kultúrával, azaz a természet kultúrájának asszimilálásával elejét kellene vennünk az emberállat gátlástalan elburjánzásának. Azaz: saját szaporulatunkat (a felelőtlenség mérséklésével) némileg növelni, a nyomorgó államokét (a jólét növelésével) némileg mérsékelni kellene. Mert bizonyosan lehetne.

Ez azonban a reneszánszban megszületett emberkultusszal, s az erre alapozott piacgazdasággal elérhetetlen. Paradox ténye a világtörténelemnek, hogy miután kiderült, hogy a Föld nem a világ közepe, s az ember nem valamiféle teremtés koronája, hanem pusztán – az ötszázmillió galaxishalmazt alkotó több mind százmilliárd galaxis kétmilliárdszor billió napjának egyike körül keringő bolygóként – a Mindenség lehangolóan periférikus zugának lakója, ebből nem azt a következtetést vontuk le, hogy a Mindenség parányaiként szerényen és nagy-nagy tisztelettel kellene adóznunk annak a természetnek, mely létünket lehetővé tette. Nem, valami esztelen gőggel úgy véltük és véljük, hogy az ellen a természet ellen fordulhatunk, mely megteremtett bennünket.

Mára már oda jutottunk, hogy nem csak Istent nem ismerünk, de hova-tovább embert sem. Mi vagyunk az Isten. S ezért a hübriszért nem az Isten büntet bennünket – ő, ha volna, bizonyosan emberségesebben tenné –, hanem maga a természet.

Én már leszámoltam minden álságos illúzióval, főként a mindannyiunkat önnön őrültségeink rabjává tévő gátlástalan szabadsággal. Napjaim meg lévén számlálva, voltaképpen nem is lenne miért keseregnem. Csak sajnos nem vagyok puszta –  tyúkszaros életemért aggódó – individuum, egy családi és nemzeti közösség, sőt, egy (talán) jobb sorsa érdemes emberiség tagja is vagyok. Unokáim vannak és lesznek. A családban, a nemzetben és az emberiségben.

Rettenetesen keserű szájízzel kell előbb vagy utóbb elpatkolnom.