Tanulságos interjút olvastam a minap Rajk László építésszel és látványtervezővel az ÉS-ben. Mert végre nem csak azon siránkozik, hogy a mostani kormány magára hagyta a kultúrát, és ezzel siralmas állapotokat idézett elő, hanem az értelmiségi (köztük a balliberális értelmiség) megkerülhetetlen felelősségéről beszél. Ez az óriási különbség a puha, ámde valódi diktatúra (Kádár-korszak) és a mai autokrácia között: a mi felelősségünk. Azért tudott erőre kapni a politikában a gagyi, „mert a kultúrában már korábban erőre kapott, amikor nem támogattuk eléggé a valóságos értéket képviselő, ám a szabadpiacon a gagyival szemben mindig alul maradó kultúrát.”

A gagyi tehát jött, elfoglalt minden szabadon hagyott zugot, főként elfoglalt a nem védett és nem támogatott valóságos értékek elől a terepet, majd rázúdult a politikára. Mert ez utóbbi csak követi a kultúra mozgásait.

Szigorú diagnózis. Persze rögtön fellobban az ellenkezés az olvasóban, hogy de hát mit tehetett volna kereskedelmi tévék oly lelkesen fogadott kulturális lerohanása ellen, amelyek nem csupán szórakoztattak, de szép lassan át is formálták az erre készen álló igényeket. Rajk felveti, hogy miközben az értelmiség fenntartotta és ma is fenntartja az egyre fontosabbá váló színházat, a művészmozikat már hagyta bedőlni, pedig Budapest a rendszerváltás után, Európában egyedülállóan húsz art mozival rendelkezett. Mára ebből öt maradt. Persze nem biztos, teszem én hozzá, hogy mindegyiket meg kellett volna menteni, de az biztos, hogy az ilyen látványos sorvadás előbb vagy utóbb máshol is éreztetni kezdi hatásait. Ha a kultúra egyszerű válaszokat kezd kínálni bonyolult kérdésekre, mert arra van igény, akkor az egyszerű válaszok eluralnak mindent, rövidlátássá és butasággá alakulnak, a befogadókat előbb szavazókká, majd rajongókká fokozza le. A gondolkodó ember pedig legfeljebb kerékkötőnek, siránkozó vénasszonynak látszik.

De vajon hogy lehet a valódi, és így mindig karcosabb, ellenállóbb értékek iránt tartós és nagyobb igényt kialakítani? Mesterségesen vélhetően sehogy. Senki sem fog Tar Sándort nézni színes-szagos képregényfilm helyett, csak azért mert az előbbi esztétikailag tanulságosabb és messzebbre visz. A titok nem ott van, hogy mindenáron vonzóvá kell tenni a kultúrát azok előtt, akik ebből nem kérnek, vagy közömbösek iránta. Nem lenyomni kell a száraz torkokon. Hanem támogatással, okos kultúrpolitikával fenn kell tartani, hogy szem előtt maradjon, hogy újra és újra alternatívát tudjon nyújtani a piaci kavargásban. Erre is van példa, Rajk is ezt hozza fel: a Sziget. Ott sosem tűnt kompromisszumnak, jópofáskodásnak a színház, az irodalom, a képzőművészet beengedése a tömegkultúra mellé. Szerves egészet alkotott a kettő, és így valódi kínálatot mutat fel. Minden percben lehetett választani, vagy ami még jobb: párhuzamosan működtetni.

A választás és a párhuzamosság lehetőségét manapság egyre nehezebb fenntartani, a politikum ugyanis ma nem érdekelt ebben. Sokkal inkább a gagyiban hisz, a gyors és azonnal felfogható üzenetekben, amelyeknek nincsenek mellékhatásai. A kiszámítható és kordában tartható hatásban. Ha kell, ijedjünk vagy rendüljünk meg, gyűlöljük vagy szeressük az orrunk elé lógatott aktuális nyulat, fussunk utána, mint az agarak, vagy épp fordítsunk neki hátat, lehetőleg gombnyomásra. Végig nem gondolt gondolatok kellenek, csupa olyasmi, amivel a valódi kultúra nemhogy nem számol, hanem egész létével tagadja. Ezért működnek olyan sikeresen a karaktergyilkosságok, a gyűlöletkampányok. Így írja át és egyszerűsíti a múltat, dózerolja le a jelent, hogy a jövőben már ne legyen semmi zavaró, szép legyen és akadálytalan a tekintet számára, mint egy leaszfaltozott tér, ahol nincs is más dolgunk, mint kifejezni a hálánkat.

És igen, ebben benne lesz a mi felelősségünk is vastagon. Mert nem jártunk moziba, nem olvastunk, nem tartottuk fenn a kultúra szabálytalan, de szabad energiákkal teli tereit. Hagytuk hömpölyögni a gagyit, amíg végül bele nem fulladtunk magunk is. Könnyebb volt bekapcsolni a tévét, meghallgatni a lakodalmast, levenni a polcról a ponyvát. Hagytuk, hogy egyre többen higgyenek a szirének énekének: egy életem van, szórakozni akarok.

A kultúra viszont másfajta öröm. Nem elringat, hanem felráz. Lehet, hogy küzdeni kell érte, de hosszabban is tart, mert önmagunkhoz vezet el. Kérdéseket fogalmaz, és nem gyorsan oldódó válaszokat. S ha valaki nem értette ezt, sértetten zárkóztunk be.

Nagy, nagyon nagy hiba volt.