Miért születnek a Holokausztról remekművek, Trianonról viszont ponyvák? – teszi fel a kérdést Ara-Kovács Attila a Facebookon, s a válaszok nagy része megdöbbentő. Nem is azokra a rémületesekre gondolok, melyek Kertész túlbecsüléséről beszélnek, vagy arról, hogy a Holokauszt biznisz, hanem azokra, melyek a két trauma közötti különbségeket ecsetelik, azt tehát, hogy a Holokauszt világprobléma, Trianon viszont nem az, vagy hogy az egyik egy nép elpusztításának szándéka és jórészt megvalósítása, a másik viszont egy háború végkifejlete, melyben ráadásul Magyarország a rossz oldalon állt.

Az a megdöbbentő, hogy a tehetség igen ritkán merül fel. Parászka Boróka említi Tompa Andrea és Vida Gábor könyveit, Csepeli György Jékely Zoltán Kalotaszegi elégiáját, Nyáry Krisztián a Vízaknai csatákat és Bánffy Erdélyét, a legtöbben azonban a különbséget magyarázzák.

Csakhogy a különbség mit sem számít ebben az esetben. Az író másból dolgozik, és ez a szenvedély, a tehetség, a szabadság. Féltékenységi drámából éppúgy lehetett jó regényt írni, mint sokszoros gyilkosságból, apa–fiú problémából éppúgy jó darabot, mint egy cselédlánynak egy mesterember irányában érzett szerelméből. Az írót megragadja valami, és dolgozni kezd, préseli a lelkét, keresi a hangot, és vagy megtalálja, vagy nem. Információkat kutat, megszűri őket, vázlatokat ír, széttépi a papírjait, kínlódik, álmatlan éjszakák gyötrik, karikás a szeme, és soha nem biztos abban, amit csinál, de csinálja. Maga Kertész mondta el egyszer a tatai írótáborban, hogy oldalszázakat tépett el a Sorstalanság változataiból.

Aztán megdöbbentő az egyéni traumák lenézése is. Történelemfilozófiailag nagyon is értem, miért más a Holokauszt, mint akár a Gulág. De amikor az ember arra ébred, hogy már nem abban az országban él, amelyikben született, akkor nem gondol a más fájdalmára, mint ahogy kevesen gondolnak a más fájdalmára, amikor nekik fáj valami.

Nem állítom, hogy az írót nem érinti meg az a giccsesítő mentalitás, mely Trianonnal kapcsolatban annyira erős, és amelyről például Czika Tihamér beszél a hozzászólók közül. De azért sokan vagyunk, akik nem dőlünk be neki, és nem Wass Albert a kedvencünk. A remekmű, születésekor, nem vár a többiekre – akkor vár, amikor már megjelent. Talán inkább az a helyzet, hogy maga a magyar nagy- vagy kisközönség sem olvas olyan nyitottan Trianon-könyveket, ami nagyon is elképzelhető, ha az ember a folyamatosan felhorgadó „azok a határon túli magyarok”-kal kezdődő vicsorgásokra gondol.