Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy és Szatmárnémeti után most Nagyvárad is felkerült arra a virtuális térképre, ahol „nem szeretik a színházvezetést”, ahol „mások a nagyközönség igényei”, ahol „mennie kell valakinek”. Azért teszem idézőjelbe a félmondatokat, mert mindig olyanok mondják őket, akik „a” közönség nevében beszélnek, és statisztikákra hivatkoznak: ma már nem járnak annyian színházba, mint egykor, többen kivonulnak egy-egy előadásról a szünetben stb.

Azt nem értem, az ilyen szószólók és aláírók mit gondolnak a kultúráról. Hogy az valami lábvíz, langyos, előrecsomagolt boldogság? Vagy szolgáltató szolgáltatás (a hatványozás nem véletlen)? Ha nem viszik ki a csomagot, melyet feltettem, ideges leszek, teljes joggal. De Shakespeare-rel, Strauss-szal, Kálmánnal, Lloyd Webberrel hogy lehetne ezt megtenni? A kultúrához zsigerileg hozzátartozik a meglepetés, a kalandvágy, az, hogy az ember nem tudja, nem is akarja tudni, mi lesz a vége. Mint a Hamlet vagy a Három nővér előadásán, csak fordítva: ott mindig azt reméljük, mégsem őrül meg Ofélia, hogy Olga, Mása és Irina valahogy mégis eljutnak Moszkvába. Tudjuk, hogy mi lesz, mégis izgulunk. Általában viszont izgulunk, mert nem tudjuk, mi lesz.

Vagy ismét: mi a kultúra? A közösség ellenőrzése alatt tartott folyamat? Megmondjuk Adynak, mit nem szabad? Dalínak, hogy hogyan viselkedjen? Pintiliének, hogy ez a Caragiale-változat azért már túl sötét?

Ha valaki, én igazán nagy becsben tartom az operettet. Gyakorlatilag az egész gyerekkorom a Denevér, a Csárdáskirálynő, a Mágnás Miska, a Hawaii rózsája, a Gül baba, a János vitéz, a Sybill igézetében telt. De ha nincs operett, attól sem lesz vége a világnak. Nem a szigorúan ellenőrzött műfajokon múlik a színház, ma már semmiképpen.

Meg aztán a huszerett is remekmű. Az Ibusár ment Váradon, és igazán nem közönségellenes darab, sem pedig alternatív (ez szitokszó).

De személyes élményeim is vannak (s hogy ne sumákoljak itten, egy darabomat tavaly bemutatták egy felolvasószínházi előadás keretében). És a személyes élményeim, az a kevés, arról szólnak, hogy van egy nagyon tehetséges és értelmes rendező-igazgató, egy jó társulat, egy szenvedélyes fiatal szervező csapat és egy jóféle dinamika. Mi kell még?

E. M. Forsternek van egy könyve A regény aspektusairól. Az elején, amikor meg szeretné határozni, mi is a regény, elképzel egy golfütős urat, aki nagyon tudja, mi az („ami nem olyan, arról hallani sem akarok; a nejem is ezt mondja”), és egy buszsofőrt, aki bizonytalan: „hát igen, drágám, a regény történetet mond”. Forsternek is ez tetszik jobban, és nekem is. A kultúra éppen abból táplálkozik, ami felborítja a normákat, hogy aztán ismét megmerevedhessenek. De a merevedésre ebben az esetben nem kell annyira büszkének lenni.