Mostanában sok zenét hallgatok. Gyakran szidom ezt a világot, amelyben élünk, a gyorsaságát vagy inkább sietősségét, a virtuália hamis ábrándjait, a lájkolás felületességét, egyvalamit azonban feltétlenül el kell ismernem: a youtube-nak hála közelebb kerültem a zenéhez.

Mindenféle zenéhez. Egy kattintás, s már Prokofjevet, Bartókot, Cseh Tamást vagy a Quimbyt, Leonard Cohent vagy Marozsán Erikát hallgathatom. Ilyenkor teljesen feloldódom: ülök a gép előtt, dolgozom valamin, és közben átadom magam a Parasztbecsület húsvéti kórusának vagy Péterfy Bori Dunántúli slágerének.

Nos, akárhogy is kerülgetjük, mindez nem lenne a youtube nélkül. Alkati okokból, melyek persze nem függetlenek attól, hova vittek gyerekkoromban (inkább operába, mint hangversenyterembe vagy együttesek koncertjeire), enélkül a modern eszköz vagy mi nélkül soha nem kerültem volna ennyire közel ezekhez a zenékhez. Visítani vagy őrjöngeni nem tudok mások előtt (csak kettesben, kedves gonoszaim), így hát kénytelen vagyok csendben lenni boldog. Ehhez a csendes, valahogy mégis hangos boldogsághoz pedig keresve sem találnék jobb „felületet”, mint a youtube.

Azért is jó így, mert azonnal utána tudok nézni valaminek. Prokofjev III. zongoraversenye? Máris beguglizom Prokofjevet, és megtudom, amit a Wikipédiának hála megtudhatok. Ez ugyan sokat nem segít, mégis közelebb kerültem egy fikarcnyival ehhez a zsenihez, már nem teljesen ismeretlen; ez után a Péter és a farkast is meghallgatom, narrátor nélkül, mert az csak szétbeszéli a dallamokat. A Lammermoori Luciát adta a Mezzo? Máris rákeresek és elindítom az opera teljes, 2 óra 20 perces, 57 másodperces felvételét – főszerepben Mariella Devia, Marcello Álvarez és Renato Bruson. Akkor állítom le, amikor akarom, s közben nem kell szégyenkeznem, köhögnöm, bársonyszéken feszengenem, attól tartanom, hogy zavarok valakit.

Még osztályozhatok is, persze humorral, nehogy komolyan vegyem magam. A legcsodálatosabb „halálfélelmi ária” Cavaradossi E lucevan le stelleje. A szerelemről és a szakításról, a szerelem és a gyűlölet perverz összefüggéséről a Tudd meg beszél a legékesebben Marozsán Erika előadásában. A szakítás szomorúságáról a Most múlik pontosan, méghozzá a Quimby-féle, nem az, amelyet a Csík népdalosított és tett sokkal lekerekítettebbé és szelídebbé. A kitartás feszültségét A csodálatos mandarin teszi feledhetetlenné, az alkotó magányát az a felvétel, amelyben Bartók játssza az Allegro Barbarót. A bujaság kapcsán az Édes kicsi galambom a csúcs, Bognár Szilvia, Herczku Ágnes és Szalóki Ági hármasa, a vigasság a Zöld erdőben de magas…-ban, a Csík Zenekar, Ferenczi György és a Rackajam estjén szólal meg a legvadabbul.

Ilyen toplistái bárkinek lehetnek; ingyen és kényelmesen hozzáférhetünk bármihez a sokat szidott technikának köszönhetően. Végigereszthetjük magunkon az életünket, eltöprenghetünk, mit tehetünk jobban vagy másképp, magunkba merülhetünk, hogy aztán Szilveszter éjszakáján kirúghassunk önnön hámjainkból, s másnap zúgó fejjel esküvéseket tehessünk, sohatöbbézzünk és ezentúlaztánozzunk.

No de mi az, hogy soha többé? Az élet itt van, és akár virtuálisan éljük meg, akár reálisan, mindenképpen véget ér egyszer – ebben áll felkavaró értéke is. Túléltük a világvégét, pedig még konzerveket sem vásároltunk, mint a szomszéd; ezentúl aztán nem halunk meg soha. Azért sem. Ha netán mégis, előbb feltétlenül elénekeljük, amit Cavaradossitól tanultunk.

BÚÉK!