Milyen csalóka tud lenni az emlékezet.

Amikor elolvastam, hogy nincs többé, felködlött előttem a híres lakás nappalija, ahogy teázunk, én kissé idegesebben, ő nyugodtan, mint egy Buddha, és irodalomról beszélgetünk. Aztán valahogy szó kerül a kéziratról, s ő megengedően bólint, hogy rendben, megjelenhet, valamelyik nyári számban, és akkor én úgy érzem magam, mintha a svéd akadémikusok hívtak volna fel, hogy majd lesz egy kis dolgom ősszel.

Ebből persze egy szó sem igaz. Sosem találkoztam Réz Pállal. Egyedül sosem mertem felmenni a híres, hírhedt Jászai téri lakásba, ahol állítólag a Holmit szerkesztik. Naná, hogy irigyeltem azokat, akik megtehetik, akik csak úgy feljárhatnak a szentélybe, ahol azonnal íróvá avatják őket, s még csak le sem kell térdelniük. Akkoriban így képzeltem az irodalmat, és nagyon jó érzés volt, hogy a sok bizonytalanság és mardosó kétely között van egy igazán szilárd pont, ahol a tehetség végre megmérhető, ahol úgy osztogatják a halhatatlanságot, mint a savanyú cukorkát. Hiszen mindig is ez volt a legnagyobb kérdés: hogy vajon mikor növök fel végre, ha egyáltalán felnövök, a könyvespolcon sorjázó kedvenceimhez? Mikor tehetem magam Krúdy vagy Mikszáth mellé? És mikor válok Szabolcska Mihály költőcske szomszédjává?

Aztán idővel rájön az ember, hogy pont erre a kérdésre nincs válasz, hogy a leghatalmasabb Réz Pál is csak a jelen nevében beszélhet, aztán majd jön az utókor, az idő, a még hatalmasabb rézpál, és majd jól megrostálja a jelen csillagait, hogy csak egy-kettő maradjon fenn. És ma már azt is tudni vélem, hogy épp annyit árt, mint használ az irodalomnak az olyasféle kánonteremtő tekintély, mint ő, hiszen minden embernek, még a legnagyszerűbbeknek is vannak vakfoltjaik, mániáik, még ha azok oly szellemesen csillogók is, és azokkal akkor vajon mi lesz? Azokat majd a múzsák vigasztalják odaát?

Mégis úgy tűnik, hogy az utolsó Nagy Szerkesztő ment most el, az utolsó legenda, akiben egyszerre volt meg az alázat és a bátorság, hogy ítéljen eleven és holt sorok felett. Akiből nem lesz még egy, hiszen ma az internet és a facebook bárkit költővé avat, ha elég lájkot gyűjt hozzá, hogy demokratizálódott még a tekintély is, senkinek sem kell egy kört mennie a parkban bátorsággyűjtés gyanánt, mielőtt oda merné adni a novelláját a nagyhírű szerkesztőnek, és remegve várni a válaszra.

Az egyik felem sajnálja, hogy így alakult, hiszen máig megvan bennem az az érzés, amikor először közölt le a Holmi már nem is emlékszem hány próbálkozás után, viszont azt is tudom, hogy ma már nem nagyon kell senkinek sem lesnie a postást vagy az email fiókját, hogy mit írnak azok a szigorú szerkesztők. Hiszen ezernyi helyre fel lehet tenni a szöveget, és ma már az is megesik, hogy a szerkesztők „futnak” a szerzők után, egy-egy sikeres bloggerből így válik író a másik, kissé porosabb galaxisban is. Tehát kiesett a beavatás érzete, ma már bárki királlyá vagy szentté koronázhatja magát a saját szigetén, és ha jól csinálja, akkor csak várnia kell az alattvalókra, a hívekre. És ez tényleg jó, hiszen nem kell éveket várni a debütkötetre, vagy hogy lehozzon végre a Friss hang rovat az újságban, hogy valaki végre megveregesse a vállunk: Petike, az a jelző nem is volt olyan rossz. A net elintézi ezt is, és pont annyira kiszolgáltatott a jelennek, mint ahogy Réz úr volt, csak épp szenvtelenül rostál, humorérzék és szellem nélkül, nem nagyon lehet nagyokat nevetni közben, de azért végzi a dolgát ezerrel. És hangos memoár sem lesz ebből Bokáig bájtokban címmel, mert nincs ki meséljen, az arctalan szerkesztővel arctalan siker jár.

Réz Pállal egy egészen más korszak tűnik most el, melynek ugyan még vannak elég erős védőbástyái, ám ha nagyképűen akarok fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy az ethosz tűnik el most vele. Persze van új, másik, tán még csillogóbb is, az irodalom nem áll meg, még ő sem tudta megállítani, és nem rosszabb, nem jobb, mint volt, hiába nyilatkozta ő maga is az ellenkezőjét. Mégis tudtuk, hogy vele él egy irány is, egy forma, van egy kimondott vagy ki nem mondott értékháló, és bizony jó lenne abban fennakadni. Az új ethosz az, hogy nincs ethosz. Mindenki úgy csinálja, ahogy tudja, ahhoz igazodik, amihez csak akar, nincs rendőr, aki megbüntetne egy rossz rímért, szürke novella zárlatért.

Én sem kelek már fel csatakos pizsamával, mert álmomban az istennek sem akart lehozni a mennyei Holmi. Hogy ébren, a valóssággal szemközt végre megkönnyebbüljek. Csak ne lenne ott az a furcsa és mély szomorúság. Az az üres, tompa érzet, hogy hiányzik. És hiányozni fog még nagyon sokáig.