Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet jelentése szerint – amellett, hogy a romániai parlamenti választásokon minden rendben zajlott, az „előre bejelentett csalás” nyomokban sem volt tetten érhető – az időjárás nem befolyásolta a szavazói jelenlétet. Székedi Ferenc az ellenkezőjét állítja, és én a csíkszeredai kolléga véleményére ebben a kérdésben többet adok, mint az EBESZ-ére.

Elég későre járt már, s a hó miatt a helyzet kétségbeejtőnek látszott. Vajon a végül az öt százalékot (alig) meghaladó részvétel annak köszönhető, hogy az államelnök szavazásra buzdította a magyarokat? Mi vezethette őt? Tényleg „apát faszoltak” személyében a székelyek? (Ahogyan a két világháború között írta a Brassói Lapokban Kacsó Sándor, amikor az egyik bukaresti képviselő korteskörútján a székelyeket fiainak nevezte.)

Az időjárás kihat a politikai folyamatokra, ezt tudjuk. Az 1989-es fordulat nem

következett volna be, ha keményebb a tél, mondjuk olyan, mint az idei. Persze az emberek a piacgazdaság körülményei között edzettebbek, az államfő leváltására irányuló tavaly decemberi, idei januári országos megmozdulások olyan hidegben voltak, hogy megfagyott a zacskónkban az antigél, a nyári népszavazás eredményét pedig a tomboló kánikula sem tudta megakadályozni.

Számítsuk a természeti csapásokhoz az év három miniszterelnökét (Boc.4-et, Ungureanu.0-t és Ponta.1-et) is? Mindenképpen megállapítható, hogy a romániai szavazó egyre ellenállóbb a szélsőségekre.

*

A legnagyobb dilemma így fogalmazható meg: vajon idült gyengeelméjűség vagy pedig megátalkodott cinizmus az országos szavazatok 0,7 százalékának, a magyar szavazatok 13 százalékának (egy nyolcadának) birtokában sikerről beszélni? Azoknak lenne igazuk, akik szerint a kettő nem zárja ki egymást? Vagy annak az amerikai ihletésűnek mondott, de inkább candide-i életelvnek az átsugárzásáról volna szó, amely szerint a valóság attól szép, ha a tényektől függetlenül annak látjuk, ergo mindenki mosolyogjon mindennek, mint egy fakutya?

Még a szadista sem örülhet igazán, hiszen a „siker” ellenére a nagy stratégiai célkitűzés, az RMDSZ kiszorítása mégsem sikerült. Csak a mazochista örülhet, hiszen nagyon elpáholták – igen, egyre inkább az a meggyőződésem, hogy ezek az ENMP-sek mazochisták.

*

Néggyel kevesebb képviselőnk van, mint eddig, fontos embereink nem kerültek be a parlamentbe. A legfájdalmasabb eset nekünk kétségtelenül a Frunda Györgyé és az Eckstein Kovács Péteré, a két kiváló jogászé, igazi demokratáé, akiknek szakértelmére leginkább szüksége volna az RMDSZ-nek a parlamentben. Írni akartam róluk együtt, Demény Péter jelezte, hogy Ecksteint ő zengi meg, így hát „elsirattam” Frundát a rádióban.

Aki nem akarja vagy nem tudja meghallgatni (http://www.bukarestiradio.ro), annak egy részletét ideírom: „Frunda György törte át a románokat és magyarokat elválasztó pszichológiai falat! Nem csak 1996-ban, államelnök-jelöltként – a kisebbségben élő magyarság első államelnök-jelöltjeként, ezt jól jegyezzük meg! –, hanem már korábban: 1994-ben, amikor az év romániai szenátorának választották, hogy aztán a csúcsot jelentő 1996-os évnek a végén az év román politikusának válasszák. 1996-ban jó volt magyarnak lenni, RMDSZ-szavazónak lenni Romániában! Abban az évben, illetve annak a politikai ciklusnak az első évében – ezt is először a mi nemzeti közösségünk életében – kormányra kerültünk. Európa csodájára és Constantinescu elnök becsületére az RMDSZ-nek miniszterei, államtitkárai, igazgatói, kormányzati tisztségviselői lettek. Seregnyi magyar fiatal vonult fel Bukarestbe résztvenni a politikai kalandban. Március 15-ikén a derék Victor Ciorbea személyében először köszöntötte a magyarságot román miniszterelnök az 1848-as forradalom és szabadságharc évfordulóján! Markó Béla elnökkel és néhány más meghatározó vezetővel egyetemben Frunda György fő szerepet játszott mindebben, sok esetben a legfőbb szerepet.”

Jegyezzük meg, Eckstein Kovács Péter és Frunda György példája azt is jelzi, hogy lehet valaki nemzeti elkötelezettségű, lehet harcosa az autonómia ügyének, anélkül, hogy demokratikus elveit feladná. Hogy a modern Európában az alapjogok és a demokrácia fölülírja a nemzetit.

*

Többen megjegyezték, de nem vitték végig a gondolatot: ha a román alkotmánybíróság, ez a hozzáértő és feddhetetlen emberekből álló, politikailag elkötelezetlen, semleges testület nem ragaszkodott volna az államfő által javasolt, már 2008-ban bevált választási törvényhez (elutasítva a Ponta-Antonescu javasolta tisztább „uninominálist”), akkor most mi lenne a helyzet? Kíváncsiságból kérdem. Az szinte nem is érdekel, hogy a PDL is úgy járt volna, mint a PNŢCD 2000-ben (megérdemelte volna), az viszont sokkal inkább, hogy a „tiszta uninominális” esetén nekünk hány honatyánk lenne.

Felhívtam a legilletékesebbnek mondott, újrázó magyar honatyát, világosítana fel. Én mindig kedves és elnéző voltam vele szemben, ő most zordan elutasító volt, számol, közölte ingerülten, nem mondhat semmit. Nem baj, többet nem zavarom, majd egyszer megtudjuk. (Csak úgy ideírom, ha már utánanéztem: a legnagyobb egykamarás parlament Európában a tízmilliós Magyarország Országgyűlése, 386 képviselővel.)

*

A műtrágya nevű alakulat, a PPDD megmozgatta a fantáziámat: a nevében is benne van, hogy néppárt, ha úgy vesszük, az EMNP rokona, ideje, hogy tagjává válassza az Európai Néppárt. Egyelőre úgy néz ki, hogy egyes képviselőit még a saját párttársaik sem ismerik. Gigi Becali, aki megint elővette azt a legionaroid marhaságot a „fény lovagjával”, be is jelentette, hogy átigazolja őket, s mint valami megvásárolt focistákat, ott és olyan posztokon játszatja őket, ahol akarja – hát igen, Gigi egy posztmodern. (Az ő európai parlamenti tagságával mi lesz? Tudják ott nélkülözni? EBA egyedül marad a cipőszámnyi IQ-jával? Megannyi dilemma...)

Mindenesetre, ha filmes lennék, végig őket (Gigit is beleértve), az ő arcukat hoznám be az üléseken, hogy milyen értelmesen néznek, amikor fontos – például alkotmányjogi – kérdésekről, törvényekről van szó. Az embernek csupa pozitív dolog jut eszébe róluk, például az, hogy nagy az Isten állatkertje.

Ebben még az ország első emberével is kissé érintkezik a véleményünk, aki a volt és leendő miniszterelnököt nevezte már majomnak, nyúlnak, disznónak és macskának (egészen pontosan cicának, de persze nem úgy). Na, őróla meg azt lehet elmondani, hogy politikai ragadozóból egy év alatt a szemünk előtt vált amolyan megalázott tekintetű kóbor kutyájává.

*

Victor Ponta a nem is feltétlenül zsigeri, hanem inkább amolyan „megélhetési” nacionalista politikusok és a mosdatlan szájú szélsőséges tévések meg fórumosok nyomása ellenére „együtt akar működni” az RMDSZ-szel, a kormányrészvételig elmenően. A gesztusban fellelhető a modern politikus vonása: nem valamiféle anyagi érdekből vagy pláne személyes rokonszenvből teszi, hanem abból az általa következetesen hangoztatott felismerésből, hogy az RMDSZ nem egyszerűen politikai párt, hanem a legfontosabb romániai nemzeti kisebbség képviselője, szóvivője.

Ponta véget akar vetni a társadalmi és nemzeti konfliktusoknak, diszkriminációnak, békét és építést akar. Nyilvánvalóan „az új internacionalizmus: az egyre erősödő, szerveződő, egységesülő európai baloldal” eszmei hatására (is) építkezik így.

Az ellenzőknek – a nemzeti elfogultságtól függetlenül – formálisan van némi igazuk, hiszen az RMDSZ valóban kormányon volt azzal az ostoba, korrupt és álszent narancsos bandával (tisztelet néhány kivételnek, például Mihai Răzvan Ungureanu miniszterelnöknek), és a magyarok valóban inkább az államelnököt favorizálták a népszavazáskor.

Itt azonban valamit mégis pontosítani kell! Az RMDSZ igenis részvételre buzdított a referendumon: az a tanács, hogy „szavazzon mindenki a lelkiismerete szerint” nem mást jelent, mint amit mond: hogy szavazzon mindenki. Ezt kár lenne nem megmagyarázni. Más kérdés, és érdemes lenne kideríteni az alapos okait annak, hogy a magyarok ezt nem fogadták meg, véleményem szerint leginkább kényelmességből. (Felelőssége van benne a félretájékoztató, hiszterizáló, irracionális jobboldali álsajtónak is!) Hanem szabotálni, bojkottálni a referendumot, lehetővé tenni, hogy az emberek „megideologizálják” a kényelmességüket – az valóban veszélyes piszokság volt.

Ki is tett így? Nem csak a román államelnök, akinek a bőrére ment a vásár és aki ennél nagyobb disznóságokat is elkövetett, valamint nem csak a magyar kormányfő, aki ezzel is ismételten bebizonyította politikai érzékének/érzékenységének hiányát, hanem magas tisztségű RMDSZ-vezető is...

Ez nehezítheti most a kormányzati szerepvállalásunkat. De jusson eszünkbe: az sem volt rossz időszak (legnagyobb vívmányainkat akkor értük el), amikor kormányon kívülről támogattuk a törvényhozásban a szocialista kabinetet protokollumok, megállapodások révén. Vajon Adrian Năstasénak csak a szelleme, vagy pedig az útmutatása is hat most a tanítványára minket illetően?

*

Miután a fentieket feljegyeztem, elkényelmesedés ellen a tettek mezejére kellett lépnem. Hősiesen végigharcoltam két háborút, résztvettem két üldözésben (üldözőként, majd üldözöttként), és több embert próbáló vitában, havas ormokon és szennycsatornában. Merészen harcoltam igazam tudatában akkor is, amikor egyedül maradtam. Végül elfáradtam. Abba kellett hagynom. Kikapcsoltam a számítógépet. Elaludtam.

*

Rémes álmot láttam, amelyhez képest még a világvége patmoszi víziói is teadélutáni kedélyes tereferének tűntek volna.

Azt álmodtam, hogy Victor Ponta kihirdette: ami Romániában lezajlott, az elmúlt nyolc évet elsöprő forradalom volt – lelkes és találékony antennások rögtön el is nevezték urnaforradalomnak: revoluţia cea din urnă. (Ezzel Ponta megcáfolta az államfő kalkulusát, aki szerint a jobboldal szerzett több mint hatvan százalékot, mivel a távolmaradók is tulajdonképpen rá szavaztak, akárcsak a referendumkor...)

Kétharmada birtokában a csupasz arcú fickónak legelőször természetesen én jutottam eszébe, én mint sajtós, vagyis a sajtó. Az Audiovizuális Tanácsba, a közszolgálati televízió és rádió vezetőtanácsába csupa uszélést neveztetett ki kilenc évre, egyetlen sajtófelügyelő szervként „médiatanácsot” hozott létre, amelynek mind a tizennyolc tagja USL-tag volt. Az álom nem mindig logikus: azt álmodtam, hogy a rommagyar sajtó élénken tiltakozott, a MÚRE kiáltványt adott ki, de a román ellenzéki újságok is hónapokig csupa fehér oldallal jelentek meg. Az érintett központi médiumok a „tanács” vezérletével természetesen türelmesen magyarázták, miért jó az, ha mind a nyolc közszolgálati tévé ugyanazt a műsort sugározza.)

Ponta következő dobása az volt, hogy rendeletben mondta ki: Romániában eztán a törvények visszamenőleges hatályúak lesznek, s ha ez valakinek nem tetszik, reklamálhat a sóhivatalban (a Velencei Bizottság kvórumosztályán).

Futtában a kormány elvette a nyugdíjakat a magánnyugdíjasoktól, a pénzből a kormánytagok sportrendezvényekre való utazását fedezték. Az alkotmánybíróknak – ha nem uszélések – negyven éves korukban nyugdíjba kell menniük.

A döntő parlamenti ülést szilveszter éjszakájára tették, ekkor a költségvetéssel együtt megszavaztak 588 törvényt (minden honatyára esett egy, amitől az elaludt). Szilveszter után a kormányfő ismertette elképzelését a román centrális politikai erőtérről, középpontjában vele magával (esetleg egy legyengített államelnökkel a háta mögött), ami „lényegében egyetlen nagy kormányzópárt teljhatalmát jelenti, amely úgymond felesleges viták nélkül képes eldönteni minden fontos kérdést”; arra a vádra, hogy ez a demokratikus pluralizmus felszámolását jelentené, Ponta azt mondta, nem ő kezdte, nézzék meg az EP jobboldali kedvencét.

Nem értettem pontosan, de tagadólag beszélt valamit a fékek lebontásáról, az USL hatalmának – és mintha a személyi jövedelemadónak – a bebetonozásáról. Aki bírál minket, az illetéktelenül beavatkozik Románia belügyeibe mondta szabadságharciasan a miniszterelnök.

Függetlenség és nemzetállam! – hirdette ki a jelszót, s az álom csapongása tehette, hogy úgy értettem, rögtön utána a román foci felvirágoztatásáról beszélt, s kiadta a másik jelszót: minden iskolának legyen műgyeppel felszerelt futballpályája!

A betetőzést természetesen az új Alaptörvény jelentette. Ebben elsősorban minden jelzőt egyetlen egyre cseréltek ki: nemzeti. A Nemzeti Alaptörvény a dicsőséges román múltból ihletődik, köztudomású, hogy a valódi nemzeti ősök egy olyan – rendkívül fejlett, már évezredekkel Krisztus előtt keresztény – nemzeti népcsoportot alkottak, amelyből a dákok is, a rómaiak is származtak, mindkettő azok nemzeti nyelvét beszélve, vagy valami ilyesmi. Éppen ezért a Nemzeti Alaptörvény a dák, a római, majd a huszadik századi összes nemzeti himnusz soraival kezdődik (első tíz oldal), egy Păcală csínytevéseit felelevenítő képregény kockáival illusztrálták.

A Nemzeti Alaptörvény dák mintára mindenkinek annyi autonómiát ajándékoz, „amennyi mindenki másnak van”(?)

A román nemzeti médiatörvény és a Nemzeti Alaptörvény több helyen kicsapta a biztosítékot, Budapesten a román követség épülete előtt tüntetés zajlott, a Krónika és a Háromszék vezető publicistái Nyilatkozat nevű közleményben tiltakoztak a példátlan önkény, a demokrácia megcsúfolása ellen, továbbá az autonómia...

Ekkor felébredtem. A szemem még káprázik, nem tudom pontosan, hol vagyok. Emberek, mondjátok, hogy nem igaz!