Akkor jutott el hozzám a hír, amikor épp megnyomtam a küldés gombot. Ha volt is kisebb elégedettségérzet, azonnal elmúlt. El kellett fogadni az elfogadhatatlant.

Kőrösi Zoltán 53 évesen nincs többé. Nem ír több tárcát, novellát, regényt.

A legegészségesebben élő ember volt, akit csak ismertem. Nyáron úszással kezdte a napot a Balatonban, rendszeresen focizott, sétált. A legrosszabb időben sem szállt villamosra, mert az a miénk, amit legyalogolunk.

Most talán azt mondaná, hogy a halálnak is van humora. És nevetne az egészen.

Gyűlölöm az embereket, valami ilyesmit mondott az ismerkedésünk elején, és csillogott a szeme. Idegenként, kívülállóként nehéz volt eldönteni, hogy mikor beszél komolyan, és mikor ironizál. Ő valahogy, Örkény módjára, folyton a feje tetején állva szemlélte a világot. Cukkolta, piszkálta, kiforgatta, ami nem tetszett neki, hogy annál jobban megbecsülje, amit szeret. Majd megírta az egészet.

Eltelt egy hét, újabb hírek jöttek, és az ő halála is lejjebb csúszott a hírfolyamban. Igazából azt is gyűlölöm, hogy ezt kell írnom, hogy téma lett. És nem hív fel utána, hogy pajtás, ez most nem sikerült annyira, valljuk be. Mert ő legalább megmondta. És furcsamód jobban örültem ennek, mint amikor nem csöngött a telefon. Nem olvasta? Vagy tetszik neki? Mindkettőt nehéz volt elképzelni, és ez így volt jó. Soha nem másznék hegyet, ha az ajtóm elé jönne.

Az új könyvének borítójáról beszéltünk utoljára. Meg hogy melyik szövegváltozat kerüljön a fülre. Vajon túl erős a „szarszag” az első mondatban? Aztán úgy maradtunk, hogy ne pipiskedjünk. De alszunk még rá egyet. Elmegy síelni, s akkor még futunk egy kört ez ügyben. Nem jött vissza. A szarszag meg maradt.

Nem tudom, milyen író volt. Az ember elfogult a barátaival, mentoraival. Jó volt őt olvasni, ennyi jut eszembe most hirtelen, és hogy mennyire korszerűtlennek is gondolják sokan ezt az adományt. Egyszerűen tudta, mi kell az olvasónak, hogy vele maradjon, ha elkezdte a regényét, novelláját. Tudott gesztusokat tenni az olvasó felé történettel, hangulattal, meséléssel, anélkül hogy ez feltűnt volna. Maga mellé tudta ültetni.

És nagyon gyorsan ráérzett arra, hogy miből, kiből lehet regényt írni. Mi kínálja fel magát. Egyenletes életművet hagy maga mögött egy olyan közegben, amely gyorsan felejt. Tar, Mándy, Mészöly: hol is vannak most pontosan? Semmiképp sem akarom vele kapcsolatban is feltenni ezt a kérdést. Levettem a polcról a könyveit, mert újra fogom olvasni a Magyarkát, a Szerelmes éveket, a Romkertet, és igen, Az utolsó meccset is. Addig sem gondolok a halálára, miközben folyton csak erre gondolok. Tudom, hogy a halál jó kedvében akár még igazságos is lehet, megmenthet a szenvedéstől, feloldozhat. De itt és most nagyon elszúrt valamit, és csak remélni tudom, hogy ezt ő is szóvá teszi majd odafönt. Cukkolva a Jóistent, ahogy velünk is tette: ki az a hülye, aki húsz perccel a vége előtt lefújja a mérkőzést? És a hosszabbítás? És a tizenegyesek?

Boldogság, így köszönt el mindig a telefonban. Olyan volt ez, mint Knézynek a „Jó estét, jó szurkolást” a közvetítések kezdetekor. Mint a sípszó a meccs elején. Talán még le is védette. Neki nem kellett, ez valahogy hozzá tartozott. A Szép napot! nyálassága, kifacsart modorossága helyett használta. Meg más helyett is. Most gondolkodom először el ezen igazán. Most érzem először feladatnak, amit ő szab ki ránk mosolyogva. Mert persze lehet kergetni a labdát össze-vissza a pályán, kihagyni ezeregy helyzetet, de a vége mégis ez: megbújt valami boldogság a cselek között, vagy csak a víz szakadt rólad?

Te nem azért írsz, mert jólesik, nézett rám egyszer. Annyi nagyképű választ hallottam már arra, hogy valaki miért is lett író, hogy teljesen meglepett az őszinte és egyszerű hozzáállás. Pedig tényleg így van: nem az örökkévalóság, nem a díjak, nem a szakma és nem is az ideák miatt. Nem lesz jobb a világ. Ne is legyen.

De legalább jólesik nézni közben. Fentről, lentről, ahonnan engedi magát.