Carl Schmitt, a 20. század egyik legjelentősebb, s manapság mind gyakrabban értelmezett és idézett politikai gondolkodója úgy véli, hogy a „politikai” kategóriája mint a politikum sajátszerűségének jellemzője a barát és ellenség megkülönböztetésén alapul. Az ellenség fogalmát, melytől két világraszóló meleg- és egy hidegháború után az egészséges emberi tudat jogosan idegenkedik, sokan hajlamosak félreérteni.

Úgy vélem azonban, hogy téves megfontolások alapján. Nem csak azért, mert Schmitt egyik legkövetkezetesebb kommentátora, az angol Chantal Mouffe jó intuícióval különbséget tesz a schmitti ellenség (Feind) agonista (tehát versenytársként) és antagonista (tehát kibékíthetetlen ellenségként) való értelmezései közt, hanem azért is, mert ezt a megkülönböztetést – kisebb-nagyobb következetlenségekkel ugyan – maga Schmitt is megteszi. Az agonisztészt pedig magyarra inkább ellenfélként, az antagonisztészt azonban valóban ellenségként fordíthatnók. A magyar ellenfél fogalom ugyanis a görög kifejezéseknél is markánsabban juttatja kifejezésre a lényeget, azt ugyanis, hogy az ellenfelek egy Egész egymással versengő Részei, mint a magyar feleség, felebarát, ügyfél stb., akik az Egészben szervesen összetartoznak. Úgy is mondhatnók, hogy a házasság, a barátság, a hivatal stb. játékszabályait fenntartás nélkül elfogadó versenytársakként működnek együtt. S gyakran csak átmenetinek tekintett vereségüket az újabb megmérettetés esélyeinek tudatában hasznos tanulságok virtuális forrásaként fogadják el.

Az ellenségek azonban az általuk képviselt törekvések maradéktalan megvalósítását gátló játékszabályok egy részét vagy azok egészét teljesen elutasítják. S ez az ellenség-terminus már a háborút is implikálja. Mindkét jelentésében: polgárháború és államok közti háborúskodás értelmében is.

Schmitt illúziótlan szakemberként valóban elfogadja a háborút. Igaz, rögtön meg is jegyzi, hogy „minden nem-értelmetlen háború végső célja a békekötés”. Az önkorlátozó, tehát lényege szerint demokratikus ellenfél-fogalom már utat nyit a jog – konfliktusokat kordában tartó – eszméjének is.

A fentiek alapján Schmitt az ellenségfogalom három válfaját különbözteti meg: egyezményes ellenség, valódi ellenség és abszolút ellenség. Az egyezményes ellenség a középkor lovagiasságával analóg. A felek közösen elfogadott (azaz megegyezésre alapozott) játékszabályok szerint versengenek egymással. Időnként a szó hagyományos értelmében vett játékokénál harciasabb eszközöket is latba vetve. A valóságos ellenfél már a játékszabályokat kérdőjelezi meg, s a felek a döntést akár véres harcban is kikényszeríthetik. Az abszolút ellenség a másik maradéktalan megsemmisítésére törekszik.

Schmitt szerint azonban az utóbbi főként akkor jön létre, amikor egy párt a humanizmus jelszavát tűzi zászlajára. Mert amikor valaki az emberiség boldogításáért vagy éppenséggel megmentéséért száll harcba, ellenfelét (a másik állam, kulturális közösség, vallás, helyhatóság stb. képviselőjét) az egész emberiség ellenségének, azaz valamiféle vadállatnak (Unmensch) kell tekintenie. Az pedig, aki az ellenségtől az ember-voltot is megtagadja, ellenfelét „magától értetődően” az (emberi, sőt bizonyos értelemben a manapság formálódó állati) jog keretein (is) kívülre helyezi, s ellene a legembertelenebb agresszivitást is „jogosultnak” fogja tekinteni.

Az efféle háborúskodást Schmitt szerint olyan egyének kezdeményezik, akik csoportjuk céljaival totálisan azonosulnak, következésképpen e célok megvalósításában nem ismernek törvényes korlátokat. A totalitárius törekvések és az abszolút ellenségesség szférái átfedik egymást. Pierre-Joseph Proudhon kifejezését, miszerint „Aki istenre hivatkozik, az valami csaláson járatja az eszét”, Schmitt így parafrazálja: „Aki az emberiségre hivatkozik, az csakis csalni akarhat.” (Kosztolányi Édes Annájának Movisztere is ugyanezen a véleményen van.)

Ezeknek a törekvéseknek a jegyében a nagyhatalmak olyan befolyási zónákat alakítanak ki, amelyekbe kívülállók nem hatolhatnak be. A terrorista (Schmittnél még partizán) „olyan világpolitikai célokat követő hatalmi központok eszközévé válik, mely őt egy nyílt vagy láthatatlan háború eszközeként bármikor bevetheti, vagy a helyzet alakulásának függvényében visszavonhatja.” Schmitt elgondolásai évtizedekkel korábban (az Iszlám Állam kialakulásáig illetve az amerikai elnökök titkosszolgálati és hadászati büntetőakcióiig, a világ különböző tájain kirobbantott puccsokig, az orosz katonai beavatkozásokig stb. menően) előrevetítik a nemzetközi politika efféle elfajulásának veszélyeit. Chantal Mouffe az On the Political című munkájában részletesen kitér az amerikai univerzalizmus és az arab (de természetesen nem csak arab) terrorizmus szervesnek tartott kapcsolatára.

Az antagonizmusnak az agonizmussal való felcserélését, mely amint az már a fentiekből is kiderülhetett, a konfliktusok kezelésének egyetlen hatékony módja, ez idő szerint a nemzetállami univerzalizmus gyakorlatilag lehetetlenné teszi. A nemzetállamok többségei ugyanis a kisebbségi „partikularizmusokkal” önnön „univerzalizmusukat” szögezik szembe. A többség pusztán azért jogot támaszthat a nyelvének, kultúrájának, gyakorta vallásának kivételes státusára, mert ő – a nemzetközi közösség elismert tagjaként – az egész emberiséget képviseli. Akárcsak az emberi jogok nevében világuralomra törő nagyhatalmak. De ősisége miatt is bárki igényt tarthat erre a státusra, ahogyan azt a német fasiszták az árjákra, a románok a latinokra hivatkozva tették. (A sumérokra való hivatkozással némely magyarok is tennék, ha tehetnék). De a proletariátus nevében Sztálin is az egész emberiség nevében gyakorolta terrorját. A vallási fundamentalizmusokról nem is beszélve.

Azzal a tétellel azonban, hogy pusztán az univerzalizmusnak aposztrofált emberjogi partikularizmus az, mely gyakorlatilag nem csak a nemzetközi életet, de az Amerikai Egyesült Államok egyre inkább antagonisztikus táborokra széteső „politikai demokráciáját” –ahogyan Magyarországét is – megbénítja, csak részben érthetek egyet. Ugyanezt, amint azt az előbbi példák is szemléltethetik az humanizmust elutasító partikularizmusok (a nemzetközi szélsőjobb legkülönbözőbb változatai) is rendszeresen megteszik.

A schmitti gondolatrendszer következetes végiggondolása tehát nem csak lényegbe vágó, de sorskérdés is lehet. 

Fotó: web4.hu