Olvasom a Háromszék egyik friss, Magyarország és Románia kisebbségpolitikáját összehasonlító cikkében – amelyben természetesen az előbbi hófehér, az utóbbi pedig koromfekete –, hogy „Kreszta Traján gyulai román nemzetiségi szószóló nem panaszkodik a magyarországi románok sorsáról: jó a kapcsolatuk a magyar kormánnyal, a szószólói intézmény létrehozása után részt vehetnek a teljes törvényalkotás folyamatában, törvénykezdeményezési joguk is van. A Victoria kormánypalotát illető, hasonló bizakodást az erdélyi magyar közösség képviselői egyelőre nem engedhetnek meg maguknak.” Az idézet második mondatát hiába szaladom át tízszer-húszszor, hogy vajon jól értelmezem-e, rá kell jönnöm, hogy félreérthetetlenül azt jelenti: az erdélyi magyarság képviselői nem vehetnek részt a romániai törvényalkotás teljes folyamatában és nincsen törvénykezdeményezési joguk sem. Persze, nem a kormány épületében, hiszen ez a testület végrehajtó, hanem a parlamentben.

Közben csak úgy csendesen eszembe jut, hogy immár negyedszázada a romániai magyarság parlamenti képviselete vajon mit is keres Bukarestben: zabot hegyez, krétával ír az aszfaltra, éjjel-nappal “a maga pecsenyéjét sütögeti” a Lipscani vendéglőiben – vagy törvényt alkot? Vajon az Alkotmány mellett hány száz romániai törvény megfogalmazásában, vitájában, szavazásában vettek részt, vajon hány tucatnyi törvény kezdeményezőjeként léptek fel?

És közben csak úgy félszemmel rásandítok Kreszta Traján nevére is: mintha a románok nem pont így írnák le a nevüket, akkor pedig az oly tökéletes magyarországi kisebbségpolitikában Traian Cresta vajon miért Kreszta Traján ? Mert így írta már a nagytata is az akkor úgyszintén tökéletes kisebbségpolitikában? Meglehet…

Szóval tűnödöm,hümmögök, és elgondolom, mi történne, ha a cikk írójának más lenne a szakmája? Ha például mondjuk sebész lenne? Akkor vajon nem venné ki valakinek a manduláját a vakbél helyett? Vagy ha műépítész? Akkor nem tervezne kápolnát lakóház helyett? Vagy ha esetleg történelemtanár? Akkor nem mondaná azt, hogy a második világháború a szarajevói merénylet miatt tört ki, az első pedig Lengyelország németek általi lerohanását igyekezett megtorolni?

Mert írás-, olvasás-, szólás- vélemény- és mindenféle más kommunikációs szabadság létezik, de azért a tények tények maradnak. Magyarországon a legutóbbi népszámlálás adatai szerint valamivel több mint 35 ezren vallották magukat románnak, és tavaly májusban, a közép- és emelt szintű érettségi vizsgán tizenhatan jelentkeztek, hogy vizsgázni óhajtanak román nyelvből és irodalomból, amelyet a tantárgyi besorolás szerint nem anya-, hanem idegen nyelvnek tekintenek. Egy székelyföldi kisváros magyar lakossága nagyjából annyi, mint a magyarországi románok száma. Mi történne, ha ebben a városban csupán tizenhatan tennék le az érettségit magyar nyelvből?

Nem akarok én a magyarországi románok szószólója lenni, ott van nekük a maga történelmi hangzású nevével Traján. Csupán arra szeretnék figyelmeztetni, hogy a romániai magyar újságírásban ne vessük el a sulykot, próbáljunk megmaradni a magunk higgadt egyensúly állapotában és foglalkozzunk mindazzal, ami mindenekelőtt a sajátunk. Szijjártó Péter magyarországi külügyminiszter például legutóbbi bukaresti látogatásán Orbán Viktor miniszterelnök szlovákiai gyakorlatát követve úgy vélekedett, hogy a két ország közötti nehéz (értsd: romániai magyarság) kérdéseket egyelőre félre kell tenni és csak akkor kell elővenni, amikor már közös gazdasági, infrastrukturális, uniós és más „sikertörténeteket” kovácsoltak. Ez bizony alapos paradigmaváltás az oly sokat hangoztatott magyarországi nemzetpolitikában, a szomszédos országokkal folytatott viszonyban – és úgy gondolom, elsősorban azoknak kell elgondolkodniuk rajta, akik Magyarország részéről védőhatalmi felügyeletet és más egyéb nemzetközi füstölgéseket vártak/várnak, illetve készpénznek vesznek mindent, ami magyar közegben, magyar közönség előtt hangzik el.

Úgy tűnik, Magyarország érdeke jelenleg a szomszédaival való szövetség és nem az átkiabálás, ehhez keresi a diplomáciai eszközöket. Érdemes elgondolkodnunk rajta, hogy ebben az újszerű román-magyar közeledésben hol a mi helyünk és mi válik a hasznunkra. Nem az egek magasságából nézi az angyal a kénköves üst mellett forgolódó ördögöt, hanem két európai ország igyekszik saját lakossága számára ledolgozni azt a hátrányt, amely mindkettőjüket elválasztja a nyugat-európai életszínvonaltól.

És férfimunkára bizony szükség van – írnám le az oly gyakran idézett közhelyet, ha nem jutna eszembe, hogy mit szólnának mindehhez a nők. Igy inkább azzal zárom: munkára, megértésre, az előitéletek félretételére, a huszonegyedik századi valóság ismeretére (és nem a félreértelmezésére) bizony szükség van, ha végre-valahára szeretnénk kilábalni abból az ingoványból, ahová nem egyszer bokáig, térdig vagy éppen nyakig belesüllyesztett a múlt.

Fotó: blog.hu