Tisztában vagyok azzal, hogy a külkapcsolatok, az országaink közötti kapcsolatok dinamikusak, mi több dialektikusan változnak. De mégis... Milyen furcsa, hogy folyton javítani kell a két ország kapcsolatait. Rövid életem folyamán egyebet sem hallottam, mint azt, hogy javulnak a kapcsolatok. Eddigre már ki kellene csattanniuk az egészségtől, pirospozsgásnak és virgoncnak kellene lenniük, vasgyúróknak, izmos suhancoknak, hetvenéves örökifjaknak stb.

Ehelyett minden alkalommal, amikor a pinceszinttől a padlásig (sőt a tetőteraszig) találkozik a két fél, úgy értem, a törzsökös román (neaoş) és a magyar (Őskelet fia), minden találkozáskor hitet tesznek a béke, a barátság, a harmonikus összesimulás és -csiszolódás, a gazdasági érdekek összekapcsolása és együttműködése, népeik (-nk) együtt hancúrozása mellett. Aztán hazautaznak, visszatérnek az őket küldő hivatalba, és a dolog el van boronálva.

Rendszerint a romániai magyar sajtó ujjong, rózsaszínűbb jövőképet – pillanatnyi állapotot – vetít a bizakodó olvasó felé, aki aznap és még két másik szürke hétköznapon valamivel kihúzottabban, a Székelyföldön peckesebben sétál, érezve, hogy a háta mögött ott lebeg a védőangyal, akit hol Kádár Jánosnak, hol Horn Gyulának, vagy éppen Martonyi Jánosnak, most pedig Szíjjártó Péternek az arcát viseli. De ha megfordul, akkor Radnóti szavaival:

“nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal,
talán most senki sincs.”

A költő más helyzetben írta le, tudom, de olykor a költői szavak igazabbak a publicisztikánál. Nem szabály. Megérzés/átérzés kérdése.

Az ember csak magára és a maga alkotta belső honi szervezeteire számíthat. A kisebbségvédelmi egyezmények törékenyek, s a törvények illékonyak-múlékonyak. Ha nem vagy a hatalom birtokában, netán intéző a birtokán, ha nincs elég tekintélyed, taktikád, ha túl lojális vagy, akkor azok a vívmányok, amelyekre joggal voltál (voltunk) büszkék: eltűnnek. De ezt te is pont olyan jól tudod, mint ők, a mindenkori hatalom aktorai. És erre építenek.

Most helyhatósági választások jönnek. A fordulók számától függ, hogy lesz-e magyar és demokrata, a kisebbségi jogokra érzékeny, betartatásukra vigyázó, cselekvő polgármestered. Itt is érvényesül az etnikai, kisebbségi érdekkülönbség – színtiszta román, ha a választások kétfordulósak.

Visszatérve az örvendetesen szaporodó, gyarapodó, publicisztikailag ünnepelt kapcsolat-bokrosodásra, szóba került a határállomások gyarapítása. Minek, hiszen ma már (még) azok, akik érvényes személyi okmányokkal rendelkeznek, átjuthatnak a két országot csak szimbolikusan elválasztó vonalon. Ez volt a huszonöt év legnagyobb vívmánya. Minden más múlandó volt, legalábbis változékonynak bizonyult.

És most, amikor mégsem épül kerítés a két ország között – legalábbis ezt állítja Szíjjártó –, vajon mi, akik itt éltük le az életünket Közép-Kelet-Európábában, miként dédjeink és ükjeink is, át fogunk még jutni a másik országba, velünk kivételeznek majd a határőrizeti szervek? Vagy folyton regisztrációért állunk majd sorba Kürtösnél, Biharkeresztesen, Ártándnál vagy Szatmárpetén, míg odapetélünk? Esetleg gyűjtögethetjük az eurodollárokat, hogy fogadjunk egy-egy közel-keletiekre szakosodott embersíbolót, hogy átvigyen Nyugatról Keletre, Keletről Nyugatra?

Fotó: panoramio.com