Ha most kellene témát választanom az államvizsga-dolgozatomhoz a filozófia szakon, akkor az a kulturális tömeghisztéria, lánykori néven a hájp mibenléte lenne. Milyen folyamatok, marketingfogások, véletlenek döntik el, hogy mi emelkedik ki a popkultúra szürke folyamából és válik nemzedékek alapélményévé? Olyan ez mint a Mona Lisa vagy Az utolsó vacsora? Vagy épp ellenkezőleg: alantasabb, értéktelenebb, mesterségesebb? Pótszer vagy olyasvalami, ami a maga univerzális nyelvén szólít meg minket? Mond is valamit vagy csak gügyög? És legfőképpen: mit árul el rólunk (ízlésünkről, vágyainkról, szorongásainkról) Harry Potter, A szürke ötven árnyalata vagy most és újra a Star Wars?

Persze nem lenne könnyű a vizsgálódás, amikor egy-egy hisztéria engem is elkap, az új Csillagok háborúját már kétszer láttam, tehát vastagon benne vagyok abban a 650 ezer magyarországi nézőben, akik december 27-ig nézték meg a filmet. És ez nagyon durva szám. (A múlt hét végén 171 ezren mentek el a magyar mozikba!) Eközben az új rész elképesztő rekordokat dönt világszerte is (csak egy ezekből: a legrövidebb idő, mindössze 12 nap alatt érte el az egymilliárdos bevételi határt, és úgy tűnik, hogy minden idők legtöbbet kereső filmje lehet.) Vagyis a Disney jól kalkulált, amikor négymilliárd dollárért megvette a jogokat George Lucastól, majd ezzel félre is tolta a mestert, aki a korábbi trilógia kapcsán bebizonyította: néha az alkotó válik a mű legnagyobb ellenségévé.

Az új film pedig annyira meg akarta győzni a rajongókat arról, hogy visszatér a gyökerekhez, hogy minimális változtatásokkal újraforgatták a 77-es klasszikust. Hálistennek ezt sok humorral, lenyűgöző látvánnyal (ami nem rajzolt művilágnak tűnik) tették, s ha nem is akadt benne olyan nagy kaliberű, mindenkit megmozgató figura, mint Darth Vader, képes volt kicsalogatni belőlem a gyermeket.

Az viszont most látszik, hogy a Star Wars-saga jövője nagyban függ attól, hogy mennyire képesek az írók igazi Gonoszt teremteni, amely egyszerre rántja össze a lázadókat és a nézőket, akit mindenki le akar győzni. Meggyőződésem, hogy emiatt volt langyosabb az előzménytrilógia, és emiatt szürkülhet el a folytatás is. Darth Vader sajnos túl magasra tette a mércét: a maszkos, asztmásan szuszogó, mégis impozánsan előkelő Gonosz popikonná vált, valahol a Sátán és Moriarty között helyezkedik el.

A mostani (immár hetedik) részben feltűnő gonosz sajnos meg sem közelíti Vader karizmáját. A kisebbik Gonosz túl jóképű és ingatag (a legnagyobb csalódás, amikor leveszi az amúgy pofás maszkját), a nagyobbik pedig rajzolt figura, és hiába nagyítják fel a méretét, még egy kisebb borzongásra sem elég a félelmetessége. A családi vonal (Luke és Vader kapcsolata után) szintén nem üt nagyot. És úgy tűnik, a Halálcsillag új változatát (a gonosz fegyvere) sem sikerült megtalálni, csak megint felnagyítani az eredeti ötletet. Kitől vagy mitől félünk akkor? Ki vagy mi áll majd az Erő rossz oldalán? A nemsokára menetrend szerint érkező filmek legnagyobb tétje ez: új Gonoszt teremteni az éhes generációknak. Új ikont. Új borzongást.

Mert az igazi hősök is így születnek: ha le kell győzni a legyőzhetetlent. És ehhez nem elég a másolás és a nagyítás. Az igazi kreativitás abban rejlik, hogy a köztünk bujkáló, testetlen félelmet és szorongást (legyen annak forrása diktatúra vagy terrorizmus) egyetlen képben ragadja meg. S csak a lényeget.

Vader szuszogásában ott volt a mi kis diktatúránk, a kommunizmus, a hidegháború árnyai, a bizonytalanság dermesztő sötétje. Mindent bele tudtunk képzelni, miközben semmit sem képzeltünk bele. Féltünk tőle, mert megérintett. Mert elpusztíthatott.

Reménykedem, hogy egyszer még visszatér. Mert akkor én is bátor lehetek a moziszéken ülve.

Fotó: digitalart.io