Ezen a héten Magyarországon és Romániában két-két esemény rázkódtatta meg a demokráciát és a jogállamiságot. Amott egy jobbikos képviselő először a zsidó kormánytagok és képviselők összeírását sürgette a parlamentben, majd a „félreérthető kijelentésért” elnézést kérő szövegében is úgy fogalmazott, hogy „csupán” a magyar kormányban és az Országgyűlésben „potenciálisan jelen levő izraeli-magyar kettős állampolgárok által előidézett nemzetbiztonsági kockázatra” akarta felhívni a figyelmet.

A másik erre a hétre jutó magyar csoda „az előzetes választási eljárásról szóló törvény” elfogadása, amely nyilvánvalóan a Fidesz hatalmon maradását célozza, reménytelenné téve, szándékában legalábbis, a normális politikai váltógazdálkodást. Ahogyan az Együtt 2014 mozgalom közleménye fogalmaz: „A regisztráció adminisztratív fekvőrendőr a szabad választásokhoz vezető úton, (...) olyan eszköz, amely fájdalmasan sokakat tarthat vissza attól, hogy éljenek demokratikus alapjogukkal, a választójoggal”. (A parlamenti zsidózásról olvassák el Gál Mária jegyzetét, a regisztrációra Vélemény oldalunkon visszatérünk.)

Romániában – több mint öt hónappal az ítélethirdetés után – a legfelsőbb bíróság közzétette indoklását Adrian Năstase volt kormányfő, 2004-es államelnök-jelölt elítélése ügyében; és ezen a héten született meg az alapfokú ítélet Nagy Zsolt volt távközlési miniszter egyik perében. Mint ismeretes, Adrian Năstase börtönbüntetését tölti, a most megjelent indoklás szerint a büntetés célja „magas rangú közhivatalnokok korrupciós cselekményektől való elrettentése”.

Itt azonnal adódik a megállapítás: Romániában a bíróságok elrettentenek, nem pedig igazságot szolgáltatnak. Mi úgy tanultuk, hogy a „nevelő”, „elrettentő”, „példát statuáló” igazságszolgáltatás a diktatúrák, a fasiszta és a kommunista totalitárius rendszerek sajátja. Az ítéletet – ezt még én is tudom, bár laikus vagyok jogi dolgokban – bizonyítékok alapján, a vád és a védelem érveinek ütköztetés és mérlegelése, az okozott kár függvényében kell meghozni, szigorúan betartva a vonatkozó törvények betűjét és szellemét. Năstase ítéletének indoklásában nincsenek – felsorolva – sem bizonyítékok („probe”), sem az, hogy ki mennyiben és mennyivel károsult.

Ezek alapján én még inkább elhiszem, hogy Adrian Năstase tulajdonképpen politikai fogoly, nagy és gátlástalan vetélytársa, a jelenlegi államelnök intézte el őt. A „magas rangú közhivatalnokok korrupciós cselekményektől való elrettentése” még hatékonyabb lett volna, ha nem Năstasét, hanem éppenséggel a vetélytársat veszik elő és ítélik el, sok közvetett és közvetlen bizonyíték van rá, hogy jóval korruptabb, mint a amaz. (Vagy maradjunk annyiban: egyik korruptabb, mint a másik.)

A Năstase-ügynek persze koránt sincs vége. És itt nem csak a CEDO-ról van szó, ahol ha az ártatlanságát kimondják, akkor elsősorban az ország történetének legeredményesebb miniszterelnöke előtt még nagyívű politikai karrier állhat, másodsorban a kártérítést mi, adófizető polgárok álljuk, a zsebünkből – hanem legfőképpen arról van szó, hogy újabb bizonyítéka tárult fel annak, hogy az államelnök az igazságszolgáltatást teljesen uralma alá hajtotta, politikailag alárendeli, terrorizálja.

(Olvasom például, és a szerző – Doru Buşcu – komolysága, eddigi megalapozott véleményei alapján el is hiszem, hogy az országos főügyészi és a korrupcióellenes főügyészi címre esetleg pályázni akaró tekintélyesebb szakembereket hogyan riasztották el a versenyvizsgától, hogyan maradt, az igazságügyi minisztert kényes helyzetbe hozva, csupa alkalmatlan, az államelnök által „jogosan” visszautasítható jelölt, a meghallgatásokon az elsők le is égtek rendesen – marad az örök lojális Daniel Morar.)

Persze Năstaséval kapcsolatban el lehet gondolkozni a sors és az emberi jellem furcsaságain is. Hogyan hasonlítsunk össze egy neveletlen és műveletlen, rossz modorú bajkeverőt egy jólnevelt és művelt, választékos államférfival? Maga az a tény, hogy Năstase jogosan börtönbe csukathatta volna, de nem tette, sőt nem hagyta, az meg viszonzásképpen elintéztette őt, mindent elmond.

Mindaz pedig, ami Nagy Zsolttal történt, a koncepciós per, végén az abszurd ítélettel, amely még inkább nélkülözi a valóságalapot, mint Adrian Năstase esetében: szomorú antológiába illő. Az egyik legtehetségesebb fiatal politikusunkat ért méltánytalanságról még sokat fogunk beszélni. Nyílt levele, amelyben visszautasítja az ellene elkövetett gaztettet, kisebbségi nemzeti méltóságunk dokumentuma. Nem csak „tárgyilagosan”, de felháborodással, szenvedéllyel és az igazságtétel követelésével is ki kell állnunk Nagy Zsolt meghurcoltatása ellen! A Markó Attiláéval együtt – amely, igaza van Kelemen Hunornak, a romániai magyarság megfélemlítését célozza – ez a mi Dreyfus-ügyünk, ezt a harcot az igazságért szolidárisan kell megvívnunk.

Ám szükséges itt még egy felismerés, valaminek a tudatosítása. Sem Markó Attilát, sem Nagy Zsoltot nem a Ponta-kormány részéről, még csak nem is úgy általában a „románok” részéről érte igazságtalanság. Hanem az államelnök dominálta igazságszolgáltatás részéről. A politikai kényúr, miután kiszedték a markából a két demokratikus alapintézményt, a parlamentet (a törvényhozást) és a kormányt (a végrehajtást), az eddigieknél is keményebben mozgósítja az uralma alatt maradt represszív szerveket, az ügyészségeket és a titkosszolgálatokat.

Ezt a dúvadot támogatta távolmaradásával az erdélyi magyarság referendumkor! Őt, Orbán Viktor barátját védi a hazai magyar Fidesz-sajtó Victor Pontával szemben. Pedig fel kellene figyelnünk egy viszonylagosságra. Ha az államelnök nevével fémjelzett rendszer, jogállamiság és igazságszolgáltatás jó (volt), akkor nem kell megváltoztatni. Akkor Pontáék a nyáron tévedtek. Akkor az Adrian Năstaséra, Markó Attilára, Nagy Zsoltra és másokra kimondott ítéletek igazságosak, nem politikaiak.

De ha fordítva igaz, ha ez a rendszer – ahogyan én is vélem – romlott és a veszélyes önkény jegyében áll, akkor meg kell változtatni! És az élén álló, csúfosan leszerepelt „játékosnak” is mennie kell.

Az ország számára erről is szól a december 9-i szavazás.

----------------------------------

Utóirat

Múlt heti jegyzetem elismerő fészbukolikus fogadtatásán felbuzdulva, kissé árnyalom, ugyanakkor néhány határozottabb tónussal megerősítem mondandómat a dolgok viszonylagosságáról. A leglelkesebb kommentárokat az a párhuzam váltotta ki, amelyet a két Vicktor – a magyar és a román – között vontam, véleményem szerint lénygelátóan állapítva meg: "A román miniszterelnök jól tudja, mit jelent az, ha rajtunk van Európa és az Amerikai Egyesült Államok szeme, különben is demokratikus elkötelezettsége (többszörös Év politikusaként) és törvénytisztelete (képzett jogászként) valamivel biztosabb, mint a magyar kollégájáé és druszájáé."

Hiú az ember, jólesett, hogy idézték. Ebből bontottam ki azt a véleményemet, hogy amennyiben ne adj Isten, a szociálliberális szövetség a választások nyomán kétharmados többséget szerez, akkor sem követ el annyi törvénytelenséget, mint amennyit a „fülkeforradalom” után elkövettek Orbánék.

Most nem arról van szó, hogy milyen minősítéseket kaptam én ezért az ártatlan összehasonlításért (a közös nevező az volt, hogy „megbízatást” teljesítek – a szekuét, az RMDSZ-ét –, és hogy „nem vagyok a régi” – amin eléggé csodálkozom, mert nem jut eszembe, hogy bármikor más szellemben, más eszmei alapállásról írtam volna –; kiderült rólam, hogy egyszerre vagyok kommunista – ezt nagyon fiatal sakálok tételezhették – és a Moszad ügynöke, szóval igazán jól szórakoztam), hanem arról van szó, hogy még a tollforgatók is mennyire kritikátlanul fogadnak el mindent, amit Orbánék művelnek (legfájdalmasabb számomra, hogy a gyalázatos médiatörvényt is), itthon pedig mennyire az államelnök számukra a pozitív és a miniszterelnök a negatív figura. Pedig hát előbbi, az öregebbik kommunista, szekus és korrupt, a másik se nem kommunista, se nem korrupt, se nem szekus.

Visszatérve a két Vicktorra, kissé elfogulatlanabb megfigyelőképességgel bírálóim rájöhettek volna: voltaképpen nem is azt állítottam, hogy Victor jó, hanem csak azt, hogy jobb (lehet), mint Viktor. Miközben persze senki nem garantálhatja, hogy a jövőben nem követ el ugyanolyan visszaéléseket. Még az is megtörténhet, hogy idén nyáron Victort Viktor ihlette meg: újdon többsége birtokában ugyanolyan huszáros lerohanással próbált „rendet teremteni”, mint magyar eszményképe; emlékezzünk rá, hogy a „puccs” idején – bizonyos félreértések tisztázódása után, például azt illetően, hogy itt nem sikerült kiherélni az alkotmánybíróságot, mint ott – sokan a hazai méltatlankodók közül, de még az „európaiak” is azt rótták fel Victoréknak, hogy ha végül már-már alkotmányosan is, de „túl gyorsan” jártak el, igen viharosan követték egymást a kormány és a parlament határozatai és az események – pedig hát milyen, de milyen messze állt ez a egész balkáni villámattak a magyar parlament világcsúcsától, az egy éjszaka alatt, úgyszólván holdkórosan megszavazott több száz törvénytől! Megismétlem: az ilyen előzmények miatt sem lesz képes a román kétharmad olyan túlkapásokra, mint a magyar, ez is benne volt a feltételezésemben.

Következésképpen egyáltalán nem akarom, hogy Pontáék kétharmados többséget szerezzenek. Egyáltalán nem drukkolok Pontáéknak, én a magyaroknak drukkolok, a tömb- és a szórványmagyaroknak, hogy legyen erős politikai képviseletük. Nem teljesítek semmiféle megbízatást. Megpróbálok racionálisan gondolkozni, a bukaresti tapasztalataim és a rengeteg rendelkezésemre álló forrás alapján hipotéziseket felállítani, véleményt alkotni. És azt határozottan kimondani.

Ponta pedig, nos, Ponta (lehet, hogy) nem jó, de még mindig jobb, mint...

Ismerik a viccet? Meghal Kohn, és a rabbi sehogysem akarja eltemetni, mert akkor a sírnál jót kellene mondani róla, arra pedig ő képtelen. Végül nagy nehezen mégis ráveszik, és ő a következőket mondja: - Itt nyugszik Kohn, nagy gazember volt, de még mindig jobb volt annál a megátalkodott apjánál! Ilyesmi és ennyi jót akartam mondani én is.