A Forrásban című könyv megjelentetésével ünnepelte a napokban fennállásának 25. évfordulóját a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes. A szervezők párhuzamos széksorokat állítottak egymással szembe, az egyik felén a hargitások, a másikon az érdeklődők üldögéltek, és amint a társalgás folyt a Sarány István által mindenekelőtt sajtóvisszhangokból összeállított kötetről, elgondoltam, hogy a népi tánckultúra az elmúlt hetven év alatt milyen érdekes utat tett meg Erdélyben.

Jól emlékszem azokra az időkre, amikor az számított virtusnak, ha egy néptáncegyüttesben mindenki hajszálpontosan ugyanazt csinálta. Ma már nem nagyon emlegetjük a szovjeteket, de úgy tudom, hogy az 1906-ban Kijevben született és százegy évig élt Igor Alexandrovics Mojszejev táncművész neve nyomán Mojszejev-stílusnak nevezték ezt az irányzatot. Nem tudom, hogy kötelező volt-e vagy sem követni a szocialista országokban, de annyi bizonyos, hogy Romániában is a lendületes, de ugyanakkor katonás fegyelem uralta a színpadot.

Mifelénk ezt a táncmodort kezdték azután szép csendesen lebontani a táncházak, majd a mozgalom nyomán fordultak a néptáncegyüttesek az olyan, eredeti, térségenként eltérő szokás- és hagyományvilágba, ahol a tánc mindvégig kísérője maradt a falusi élet nagy eseményeinek. A gyűjtőmunka azzal járt, hogy a jellegzetes táncrendek felszínre hozatalával immár a színpadon is mindenki úgy táncolt, mint egy falusi mulatságon: megszűntek a mindenki számára kötelező mozdulatok, akárcsak az életben, az egyik pár nem ugyanazt táncolta, mint a másik, a színpadok színes forgataga így még látványosabbá vált a nézők számára.

Akiknek azonban kellett egy kis idő, amíg el tudták fogadni ezt az átállást. A rendszerváltás után ugyanakkor megszűntek azok az együttesekre kényszerített műsorrendek, amelyekben örömtáncokkal kellett kifejezni “a román nép és az együttélő nemzetiségek örökké tartó és megbonthatatlan testvériségét”, így mindenki elindult a maga útján.

Ekkor lépett színpadra a Hargita együttes. A megyeszékhely költségvetése és pályázatok biztosították azt, hogy profiként csak a tánccal foglalkozzanak. Az elmúlt negyedszázadban voltaképpen hat irányban tevékenykedtek: felkutatták és bemutatták a hagyományos táncokat, Kárpát-medencei, erdélyi és nem utolsósorban rendszeres mezőségi turnékra jártak, sőt világkiállításokon vettek részt, a táncosok különböző Hargita megyei községekben gyermek-és ifjúsági tánccsoportokat alakítottak, oktattak, amelyek évente akár kétszer is nagyobb seregszemléken (csűrdöngölő-találkozók) mérték össze a tudásukat, tehetségüket, létrehozták az erdélyi primások valamint az erdélyi néptánc együttesek évente megszervezett találkozóját, és amikor már úgy tűnt, hogy a rockoperák lesöprik a színpadról az Ezer Székely Leány Napja találkozó hagyományait, akkor részben átvállalták ennek a megszervezését is.

Közben érdekes volt megfigyelni, hogy a népi táncmozgalmon, Erdélyben is, keresztül-kasul, átsöpört egy újabb hullám: a népi táncokat létező és átírt, vagy frissen kitalált cselekményekre kezdték felfűzni, táncszínház, táncjáték megnevezéssel, mintha érezték volna, hogy a mai nézőnek szüksége van valamiféle dramaturgiára ahhoz, hogy immár nem csupán látványt, hanem cselekményt is lásson, feszültséget is érezzen a színpadon. Mindez azonban oda vezetett, hogy manapság a népi tánc ideológusai – vagy nevezzük őket inkább elméleti szakembereknek – egy olyan törésvonal két oldalán gyülekeznek, ahol az egyik csoport úgy véli, hogy a néptáncegyüttesek legfontosabb feladata továbbra is a tiszta forrás keresése és a hagyományos táncrendek átmentése az elkövetkező nemzedékeknek, a másik viszont kitágítaná és adott színpadi mogzáskultúra, ha úgy tetszik, jóval általánosabb testbeszéd részévé tenné a népi táncmotívumokat.

És napjainkban kezdődik még valami: a könyv bemutatása előtt Csíkszeredában, de Marosvásárhelyen is, olyan divatbemutatókat tartottak, amelyeken a népviselet szín-, forma- és szabásvilágát ötvözték a mai viselettel – valahogyan úgy, ahogyan egy mai, korszerűen formatervezett lakásba elhelyeznek néhány népi tárgyat, hogy azok az otthonosság érzetét keltsék. A Hargita együttes felvette ezt a kesztyűt is, bizonyítva, hogy nem merevedett meg az időben. Az ifjú kollégáknak 2040-ben roppant érdekes lesz majd követni, hogy a félévszázados évfordulóig merre fordult az együttes és általában a népi tánckultúra sorsa.