A menekültáradat vonatkozásában két – a szembenálló politikai táborok érdekvilága által definiált – alapattitűd tapintható ki. Az egyik a menekültekkel való együttérzést artikuláló, emberi jogi argumentumokkal is megtámogatott internacionalizmus. A másik a nemzeti szolidaritáson alapuló, tradicionalista argumentumokkal megtámogatott nacionalizmus.

A kettő különbsége látszatra az önzetlenség és az önzés fogalmaiban ragadható meg. De ahogy a kommentárokat olvasom, zavarba ejtő gyermekkori emlékek elevenednek fel bennem.

A szüleim úgynevezett illegalisták voltak, akik (a fiatalabbak kedvéért mondom) a két világháború közt, a kommunista pártok törvényen kívül helyezésének időszakában kapcsolódtak be a mozgalomba. Többször le is tartóztatták őket. De – ahogyan az akkortájt sokakkal megesett – alighogy győzedelmeskedett az Eszme, máris párton kívül találták magukat. Onnan már jól érzékelhették a kommunista uralom árnyoldalait is. Ezek azonban a legkisebb mértékben sem ingatták meg őket. Kizárásukat egyszerű félreértésnek tekintették, s halálukig abban hitben éltek, hogy küszöbön áll a földi paradicsom. Nem csak ők vallották magukat kommunistának, településük is annak tekintette őket. Ami – a kollektivizálás, a politikai megtorlások, a Szekuritátétól való félelem éveiben – egyáltalán nem ment hízelgés számba. Hogy miért tartottak ki mégis halálukig az Eszme mellett?

Azt csak felnőtt fejjel érthettem meg. A kommunista tanok nagyszerűségének hite bódító hatással volt mindannyiukra. Egészen fiatalon, súlyos kockázatokat vállalva szentelték életüket az „emberiség szolgálatának”. Összeházasodni is konspiratív utasításra házasodtak össze. Az élcsapathoz való tartozás tudata pedig automatikusan kivételes emberekké változtatta őket. Bennünk, gyermekeikben is ennek a kivételességnek a tudatát ültették el. A szó szoros értelmében gyönyörködtünk önmagunkban és egymásban. Ma már pontosan érzem, hogy az a mámor, amivel kivételességünk tudata eltöltött, valójában nem volt egyéb, mint az önimádat egyik formája. Az egyik. Mert később „szerencsém volt” megismerkedni a másik, nem kevésbé veszedelmes változattal, a nacionalistával is. A Nemzeti Eszme rajongói nyilván egy szűkebb közösségnek szentelték, úgymond, életüket. Ők ettől vált kivételesekké.

De ma már azt is tudom, hogy az önimádat igazi forrásai nem annyira a kollektivizmusok, mint inkább maga az individualizmus. Ebben a vonatkozásban a kollektivizmusok is a szélsőséges individualizmus paradox megnyilvánulásai. Christopher Lasch korunkról szólva nem véletlenül beszél az önimádat társadalmairól. A narcisztikus individuum legfontosabb vonása szerinte „a múlt kulturális lebecsülése”. (A kommunizmus és a nacionalizmus, bár mindkettő a történelemre próbál építeni, mélységesen történelem-ellenes.) A narcisztikus individuum „Szenvedélyesen veti bele magát a versenybe, hogy a helyeslés és a tetszésnyilvánítás iránti igénye kielégüljön, ám bizalmatlan a versennyel szemben […] Magasztalja az együttműködést, a csoportmunkát, holott a lelke mélyén mélységesen antiszociális érzéseket dédelget. A törvények és szabályok tiszteletét méltatja, abban a titkolt meggyőződésben, hogy azok őrá nem vonatkoznak.”

A jelenséget már Kosztolányi Édes Annájának Movisztere is pontosan érzékeli: „Az emberiség holt fogalom. […] Minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja […] Nincs is ennél kényelmesebb valami. Végre semmire se kötelez. Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én vagyok az emberiség. Az emberiség nem kér enni, ruhát se kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség.” De Moviszter számára a haza is túlságosan tág fogalom: „Mennyi bűnt követnek el a nevében.” (Az persze egy más kérdés, hogy az emberiség és a haza fogalmai nélkül Péter és Pál is megszűnik embernek lenni. De ennek a tételnek a bizonyítása már túl messzire vezetne…)

Elnézést kérek azoktól, akik a menekültáradat – konkrét emberi lényként értelmezett – Péter és Páljainak megsegítésére áldozták az elmúlt hónapokat. Nyilvánvalóan nem róluk beszélek, hanem a menekültek iránti kirakat-szánalom, illetve a bevándorlók elutasítása miatti nyilvánosan vallott szégyen eseteiről. (Lásd Gyurcsány Ferenc performanszait). Ezek ugyanis az eddigieken túl egy másik okból is gyanússá váltak számomra. A bevándorlókért (kétségtelenül joggal) aggódók ugyanis, amikor Angela Merkel kijelentette, hogy az emigránsoknak záros határidőn belül meg kell tanulniuk németül, át kell venniük a német társadalom szokásrendjét, tiszteletben kell tartaniuk törvényeit, azaz amilyen gyorsan csak lehet, integrálódniuk (értsd: asszimilálódniuk) kell a német társadalomba, az aggodalom legkisebb jelét sem mutatták. Pedig az asszimiláció – főként efféle erőltetett menetben – kínkeserves dolog. Úgy tűnik, azok, akik – sokszor könnyek közt – sajnálják őket azért, mert elveszítették házukat, rokonaikat, emberi biztonságérzetüket, egyáltalán nem látszanak sajnálni őket azért, mert mostantól még közösségeiket, nyelvüket, kultúrájukat és (ha lázonganának) emberi méltóságuk maradékát is el kell veszíteniük. Úgynevezett nyelvi-kulturális fogyatékosokká kell válniuk. Orbán Viktor sem azért nem akar bevándorlókat, mert szeretné megkímélni őket az integráció (azaz az egyénenkénti beolvadás) kínjaitól, hanem azért, mert erre képeseknek sem tartja őket.

Én valóban hiszek abban, hogy a menekülteknek helyük van köztünk. Mert hiszek abban, hogy nem csak egyénekként, de közösségekként is képesek lehetünk harmonikusan együtt élni. Meggyőződésem, hogy az integráció problémáira a kisgyermekkorban elsajátított kölcsönös két- illetve többnyelvűség, az együtt élő kultúrák mély ismerete, azaz a közösségi autonómiák valamely formája a megoldás.

Amíg ezt nem látjuk, nem az élő embereket szeretjük, hanem az „emberiséget” vagy a „nemzetet”. Ami – Kosztolányival szólva – valóban kényelmes valami. Az emberiség és a nemzet ugyanis valóban nem kér enni.