Ma tíz óra után már megszűntek a háborús állapotok a budapesti Keleti pályaudvar előtt, az előző két nap harctere ezúttal a pályaudvar belsejébe, a sínekhez költözött. A reggeli órákban még járhatatlan volt a Baross tér környéke, rendőrségi rabomobilok sokasága érkezett a helyszínre, de miután újra beengedték a menekülőket a vonatok környékére, a korábbi tüntetők is azonnal élni próbáltak a továbbutazása lehetőségével.

De hogy miért hülyítik őket, ha eközben felfüggesztettek minden Nyugat-Európába irányuló járatot, arra nincs válasz. Mint ahogy arra sem, hogy miért vezénylik a rendőrséget a segítségre szorulók ellen, miért nem a bevándorlási hivatal munkatársai végzik a dolgukat, ahhoz, hogy tovább utazhassanak az utazni vágyók, vagy hogy hol van az állami segítség, miért civilek, miért lakossági adakozásból kell biztosítsák az alapvető ellátást a napok óta víz és élelem nélkül tengődők számára, miért kerítésre, erőszakszervezetek látványos felvonultatására költi a magyar állam a pénzt, ahelyett, hogy a jóval kevesebbe kerülő segítségnyújtást választaná...

Rendszeresen a Keletinél járok el, hiszen munkahelyem szinte a szomszédban van. Mindennapi tapasztalatból tudom, hogy mindaddig, amíg nem terelték erőszakkal a pályaudvar épületén kívülre a menekülőket, soha semmiféle fennakadást nem okoztak Budapest életében. Igen, egyesek húzták az orrukat, hogy „jaj, de büdös van”, hogy „kerülgetni kell ezeket”, de idővel szaporodott azok száma is, akik megálltak egy-egy kisgyerek láttán, esetleg valami enni-, innivalót adtak nekik, akik megkérdezték, hogy honnan jöttek és mivel segíthetnek.

Az utóbbi időben pedig, a helyzet elmérgesedése óta, amit a hatósági kapkodás, értelmetlen erőszak-fitogtatás mellett az iszonyú hőség is súlyosbított, a magyar főváros civil lakossága kiválóra vizsgázott. Ha nem lennének az önkéntesek, ha nem lenne civil adakozás, az a humanitárius katasztrófa, ami a szemünk előtt bontakozott ki Budapest pályaudvarain, még súlyosabb lenne.

A migránskérdés hatósági kezelése elleni tiltakozó felvonulás tegnapig, azaz szeptember 2-ig ugyan nem volt, de az adakozás és a személyes segítség is folyamatos. „Not in my name” jelszó alatt szerda este vonultak először utcára Budapesten, amikor már harmadik napja zajlott az úgynevezett migráns lázadás a Keleti pályaudvarnál. A „Not in my name” (Nem az én nevemben) világmárka, az internetes tiltakozás egyik legismertebb, különféle civilizációkat is összekötő jelszava, ami szerda óta Budapesten is menekültkérdés állami kezelése elleni civil elutasítást is fémjelzi.

Kicsit késve jött a megmozdulás, kicsit kevés is az a néhány ezer ember a kétmilliós fővárosban, de több mint semmi, s talán elegendő ahhoz, hogy a napok óta ránk fókuszáló világsajtó lássa és láttassa, hogy nem csak olyan magyarok vannak, akik befogott orral, az együttérzés és szolidaritás, az emberség legcsekélyebb jele nélkül, fanyalogva vagy épp káromkodva mennek el a rászorulók mellett.

A budapesti pályaudvarokon, főképp a Keletiben, már ott van a világ minden nagy hírügynöksége és mérvadó orgánuma, a kattogó fényképezőgépek és villogó kamerák azt is érdeklődéssel rögzítik, amint érkeznek az újabb és újabb civil adományok, amint az önkéntes segítők éjjel-nappal megpróbálják enyhíteni a tengernyi fájdalmat. Az egyik magyar újságíró kolléga viccesen meg is jegyezte, hogy Petőfi szavaival szabadon élve, „Mit ránk kentek a hatalmasok/ Lemossuk a gyalázatot”. Nekem az egyik három kisgyermekkel várakozó szíriai, magát kurdnak mondó nő szavai jutnak állandóan eszembe, aki a kezébe nyomott pelenka csomag láttán könnyes szemmel azt mondta, „Mindig tudtam, hogy vannak jó magyarok is”.

Ma este újra utcára vonulnak Budapesten a menekültekkel szembeni embertelen hatósági fellépés ellen tiltakozók. Hálistennek, egyre többen vannak, egyre több magyar ember mutatja meg, hogy nem halt ki belőlünk sem az együttérzés és a szolidaritás.

Fotó: MTI