A látványpékség kicsit mindig elbizonytalanít. Hiszen mitől lenne látványos önmagában egy pékség? Vagy ha mégis, akkor minden bizonnyal van látványkulcsmásoló és látványpatika, ahol igen látványos gyógyszereket adnak kevésbé látványos nyavalyákra.

Mert ha a névadásban felhívják a figyelmem valami olyasmire, ami eleve nincs ott, akkor máris beindul a ká európai gyanakvásom, hogy a „látvány” nem hozzátesz, hanem inkább elleplez. Nem deltás férfiak és dús keblű nők gyúrják a tésztát, hanem csak a megfáradt magyar valóság kel a tekenőben. A maga látványtalan mivoltában.

És igen, így vagyok egy kicsit a magamban látványliberálisnak hívott barátaimmal, ismerőseimmel is. Azokkal, akik szépen kihelyezik a kirakatba a korrekten kifényezett értékéket, a koronaékszernek számító, megengedő toleranciát, majd olyan önfeledten címkéznek, hogy szinte arannyá válik a mondatokban megbújó finom gyűlölet. Oly természetességgel nő az ő szemükben az áruló, mint erdőben a gomba, kiadós eső után. Elég leheletnyi megingás, kényes rokoni kapcsolat, másféle elköteleződés, picinyke folt a pedigrén, s máris kész az ítélet, megfellebbezhetetlenül. Nincs pardon, nincs kivétel.

És épp ez a törzsi mentalitás, amely pillanatok alatt ellenőrizné le az idegenről, a félismerősről, hogy velünk van-e vagy ellenünk, mert ha nincs velünk, akkor esélye sincs, szóval ez teszi egyre fullasztóbbá azt, amiről lelkesen magyarázzák, hogy minden nappal egyre fullasztóbbá válik. Hiszen csak mi szellentünk oxigént, a többiek mind mérges gázokat eregetnek a közbeszéd szűk szobájába.

Ahogy egyre több napot morzsolok le itt, úgy próbálom meg minél jobban megérteni Mérő Lászlót, aki egy ízben még Tomcattal is vállalt egy vitát. És hagyta magát látszólag lemosni, hiszen az ellenfél vitastílusa akkor és ott csak erre volt jó. Valamit mégis demonstrált Mérő szempontjából: egyszer sem került szóba a Tomcat hívei által korábban belengetett agresszivitás, végig a szavak szintjén maradtak. Nem is „látszólagos” veresége zavarta (az ellenfél szerint Tomcat kiütéssel győzött), hanem „az zavart, hogy az antirasszisták hiányolták, miért nem vettem fel a kesztyűt olyankor, amikor pedig nagyon is lehetett volna”, sok antirasszista is „vért akart látni” ugyanis.

Vagyis néha jó lenne, ha azt tennénk mi is, amit Tyler Durdan tanácsol híveinek a Harcosok klubjában: provokáljatok ki egy verekedést, majd hagyjátok legyőzni magatokat. És még csak erkölcsileg se tekintsük magunkat győztesnek. Egyszerűen érezni kell a vereség ízét. Se bölcsesség, se megengedés, se szabadság nincs enélkül.

Talán jobban fogjuk tisztelni a döntetleneket, és gőg nélkül kezelni győzelmeinket. Már ha fontos egyáltalán győzni ott, ahol a beszélgetés ténye lenne a fontosabb. De ma ez is inkább amolyan látványsport. Jófejségből, lájkvadászat céljából megyek bele, mert közben úgyis lenézem, kifigurázom, letiltom a másikat. Így lassan nincs is másik, csak önmagam gyönge és erős visszatükröződése. Mintha folyton a saját fejünkbe látogatnánk John Malkovich módjára. (Klasszikus ez is: A John Malkovich-menet.)

Pedig én úgy emlékszem, hogy anno épp azért akartunk végre valami ehhez hasonló világot, mert nagyon untuk a diktatúra végtelen és pusztító egyhangúságát. Most viszont kéjesen lubickolunk saját személyi kultuszunkban. Vonulunk a magunk írta transzparensek alatt. Üvöltjük önnön jelszavainkat. És érdemnek tüntetjük fel magányosságunkat.