A píszí-nek (PC) becézett politikai korrektséget, amint azt Ágoston Hugó is megállapítja, csaknem kizárólag jobbról támadják. Ez a tény már önmagában is meggondolkodtató. Könnyen megtörténhet ugyanis, hogy olyan politikai fegyverről van szó, melyet az egyik politikai tábor a másik érvrendszerének ellehetetlenítésére használhat fel. A píszí ugyanis programszerűen arra szolgál, hogy bizonyos vélekedéseket, beszédmódokat, argumentumokat kiiktasson a politikai közbeszédből. Ez a törekvés már önmagában is súlyos problémákat vet fel, hiszen ki lehet az, aki ezeknek az indexre tett szellemi megnyilatkozásoknak a lajstromát összeállítja, a tilalom betartását ellenőrzi? És milyen kritériumok szerint?

Ha a feltevés helyes, akkor – az alapvetően – jobb-bal struktúrájú – demokrácia elhibázott politikai rendszer, hiszen egy bizonyíthatóan téves gondolatrendszer számára politikailag ugyanolyan versenyfeltételeket teremt, mint az eszmeileg bizonyíthatóan helyes számára. A demokráciának ezt a fogyatékosságát egyfajta cenzúrának kell kiigazítania. Ez a felfogás azonban jobban illik a felvilágosult abszolutizmus világához, mint a szó eredeti értelmében vett demokráciához, melyben az állampolgárok többsége döntheti el, nem azt, hogy miről szabad vagy nem szabad beszélni, hanem azt, hogy az egymással szembenálló érvek, beszédmódok, érzelmi attitűdök közül a társadalmi rendszer csúcsán melyik játszhat (mindig csak átmenetileg) domináns szerepet. S mert nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő világképekről van szó, ezek addig és csak addig dominálhatnak, amíg teljesítménypotenciáljukat ki nem merítik, amíg tehát a többség úgy vélheti, hogy az egyensúlyi állapot visszaállítása érdekében ellenzéki korrekciókra van szükség.

Abban maradéktalanul egyet értek Ágoston Hugóval, hogy vannak emberi megnyilvánulások, melyek ütköznek az együttélés alapvető normáival. Ezeket a megnyilvánulásokat azonban nem valamiféle cenzúrának, hanem a cenzúrázatlan nyilvánosságnak kell kiiktatnia. Néma, de határozott elutasítással. Aki érzi, hogy szavai – nem csak a hivatalos nyilvánosságban, de – és főként – közvetlen környezetének informális világában – visszhangtalanok maradnak, vagy éppenséggel elutasításra találnak, előbb-utóbb kénytelen feladni elveit. Egyszerűen a nevetségességtől vagy az ellenszenvtől való félelmében. Hiszen mindannyian szeretünk tetszeni. A tapintatos elutasítástól való félelem minden szélsőségesség leghatásosabb ellenszere.

A tilalom azonban mindig felértékel. A természetes emberi reakciókat, vélekedéseket betegessé teszi. S ez ugyanúgy érvényes a szexualitásra, mint a politikára. Már Arisztotelész is tisztában volt vele, hogy a természetes emberi érzéseket a tilalom fokozza indulatokká, sőt szenvedélyekké. Ezért kell a tragédiának a szenvedéllyé torzult szánalmat és félelmet (ő indulatokról beszél) megtisztítania, azaz természetes érzésekké alakítania. Érzelmek nélkül nincs ráció sem. Az érzelmek a vágyak és a valóság közti szakadék áthidalásának legfőbb eszközei.

A píszí az Arisztotelészi megtisztulást teszi jobbára lehetetlenné. Paradox módon úgy, hogy olyasmit tilt, aminek a társadalmi létben valóban nem lenne helye. Az intoleranciát, a kulturális elfogultságokat, az abszurd erkölcsi tilalmakat, a közösségi érzület abszolutizálását. Sajnos mindezt úgy teszi, hogy (a nyilvánosságból való kirekesztés intoleráns gyakorlatát is működtetve) az állampolgári elfogultságokat (a hazafiságnak aposztrofált és ezzel – egyfajta polgárjoggal felruházott – állampolgári nacionalizmust), a gátlástalan szabadosságot, az individualizmus abszolutizálást teszi társadalmi normává.

Márpedig az ember csak akkor lehet individuum, ha a kulturális közösség és az állam (a kettő soha nem azonos) valamiféle védőburkot von köréje. A kulturális- és az állampolgári nemzet valamint az individuum komplementer fogalmak, kicsit is elviselhető társadalmat csak együttes érvényesülésük alapozhat meg.

Ágoston Hugó is tudatában van annak, hogy a píszí „túlbuzgósága valóban eredményez bosszantó fogalmi és eszmei kisiklásokat”, de hogy melyek ezek, arról szó sem esik. Pedig itt kezdődhetne az érdemi vita. Azt kéne leszögezni, hogy a világunkat meghatározó két nacionalizmus (a píszí által „törzsi” gyanánt demonizált kulturális, és a szélsőjobb által „nemzetietlenként” demonizált állampolgári) politikailag egyformán „inkorrekt”. Az amerikaiak az állampolgári nacionalizmus (az amerikai kizárólagosság) nevében ugyanolyan embertelenségekre képesek, mint mondjuk az orosz kulturális nacionalizmus.

Román polgártársainkat a kulturális nacionalizmus píszí általi megkérdőjelezése zavarja. Természetesen csak és csakis addig, amíg mi is elő nem állunk a magunk közösségi jogigényeivel. Mert akkor rögvest átváltanak az állampolgári nacionalizmusra. Csakhogy ez a kettős mérce nagyon is píszí. A demokrácia alapelve az, hogy akkor is embertől valónak kell elfogadnom a másik nézeteit, ha nekem nem nagyon tetszenek. Az időnként rettenetesen intelligens (és píszí ellenességük dacára az európai píszí domináns fórumain, például a 3sat nevű „pángermán” tévéadón is tág kebelre ölelt) román értelmiségiekkel nem az a baj, hogy ragaszkodnak a román nemzeti gondolathoz és az ortodoxiához (nekem egyik sincs ellenemre), hanem az, hogy a mi nemzeti gondolatunkat és vallásunkat nem hajlandóak a sajátjukkal egyenértékűnek elfogadni. Sőt – a píszíéhez félelmetesen hasonló intoleranciával – szeretnék egyszerűen kiiktatni a társadalmi valóságból is. Azaz, amit vehemensen elutasítnak, azt nem kisebb vehemenciával maguk is művelik. Kolozsvár (pardon Cluj-Napoca) úgy szeretne a kulturálisan sokszínű Európa kulturális fővárosa lenni, hogy a kolozsvári magyarságot gyöngéden a létből is kinézi.

A társadalmi csoportok közt – a 20. század egyik legjelentősebb szociológusa, Ralf Dahrendorf szerint – természetesek a konfliktusok. Ezeket csupán a civilizált vita domesztikálhatja. De ha vannak dolgok, melyekről nem lehet vitatkozni, társadalmainkon csakis az irracionális indulatok uralkodhatnak el. Ma már Amerikában is.

A píszí hangalak egy magyar hangutánzó szóra, a pisszre emlékeztet. Pisszegni annyit jelent, hogy „hallgass egy picit, hadd hallgathassuk végig a másikat is”.

A pisszt ma is fenntartás nélkül helyeslem.