A barátomnál töltöttem a Balaton mellett néhány nyaralásnak álcázott napot.

Remek idő, jó társaság, mi kell még?

Persze, hogy egy idő után az irodalomra, onnan politikára, a hazai viszonyokra terelődik a szó. Egyébként azon kevesek közé tartozik, aki beláthat a kulisszák mögé, így szinte mindenről és mindenkiről van egy története, amit nem látni a felszínről. Újságíróként siralmasan tájékozatlannak tűnök mellette, hiszen én inkább csak a végtermékeket látok, egynémely cica- vagy kandúrharcot, de semmi több. Ha csak a tíz százalékát meg tudnám írni annak, amit elmesél, nevekkel, adatokkal, bizonyítékokkal alátámasztva, akkor én lennék az év oknyomozója. Úgy hullna az ölembe a Pulitzer, mint másnak a lezsírozott pályázati pénz. Mert a történetei alapján, háromféle ember él errefelé: aki lopott, aki még nem, és aki lopásban van. És ilyenkor nagyon hülyén érzi magát az, aki a lánc legvégén áll, és várja, hogy elbírálják a pályázatát, csurranjon valami a munkájáért, hogy legalább a megélhetés illúzióját megszerezze néhány röpke órára. (Neki könnyebb, egyrészt mert nem fordítja el a fejét, kihasználja a rendszer réseit arra, hogy másnak és magának munkát szerezzen és adjon. Edzett és keserű. És néha még nevetni is tud rajta. Vagy magán.)

Az a másik Magyarország rajzolódik ki, amelyikről legszívesebben nem is tudnék, amely mégis ott van, kérlelhetetlenül a maga szabályaival, leosztásaival, urambátyám viszonyaival. Mintha Móricz vezetne körbe a dzsentri világ romjai között. Azt az országot látom a függöny mögött, amelyről sokáig úgy hittem, vagy hittük, hogy csak Románia lehet ilyen, egy korrupcióval átszőtt balkáni territórium. Az ügyeskedők Mekkája. Persze jó, ha időnként lekopik az emberről a gőg, az önvédelmi felsőbbrendűség, s rájön, hogy ha lenyúlásról van szó, akkor bizony mi is vagyunk oly kreatívak és bejáratottak, mint bárki más széles Ká Európában. De lehet-e élni egy ilyen országban? Mondjuk azoknak, akik túl erkölcsösek, vagy túl balfékek ahhoz, hogy a húsosfazék közelébe tornázzák magukat? Persze én könnyen beszélek erről a képzelt erkölcsi talapzatról, miközben nem történt más: annyira balfék vagyok és annyira idegen még itt, hogy nem is kerülhettem olyan helyzetbe, amikor döntést kell hozni. Megoldjuk okosba, lepapírozva, vagy azonnal hátat fordítok minden effélének. Akit nem kísértettek meg, az mindig vidáman szónokol a szentek életéről.

Naiv vagyok, jövök rá rendszerint az efféle beszélgetések végén. Ami egyfajta vakságot jelent, hogy élni, írni tudjak, hogy elhiggyem: jó itt. Hiszen egyrészt semmi kedvem máshova menni, másrészt meg szeretném már végre szeretni ezt a helyet, önmagáért, olyasféle szeretettel, amely nem kompromittálja sem őt, sem engem. Amely szigorú, mégis megbocsátó. Ám annyi megbocsátás a földön nincs, ami ide kellene. És azonnal.

A talpalatnyi földet tehát talpalatnyi naivitásra cseréltem. Néma Levente helyett vak Bottyán.

És már majdnem megemészteném ezt, amikor a zsúfolt balatoni strandot látva elkezdi mesélni, hogy a vendéglátósok ritkán mennek ilyenkor a vízbe, mert kevés mosdó van a parton, ott viszont, érdekes, sosincs akkora sor, mint a lángosnál. Vagyis másként oldják meg. És ha csak fejenként három decilitert számolunk, akkor...

Majd nevetve beleveti magát a hullámokba. És úszik jóízűen.

Talán tényleg ez a hosszú élet titka.