Papp Sándor Zsigmond: Kövér lelkek a pokolban

Nem jó nekünk, na.

Egyrészt ez a meleg a maradék eszünket is felszívja, másrészt pedig naponta véreznek el a mítoszok. Ma például a paleo diétáról derült ki (újra) tudományosan, hogy úgy hülyeség, ahogy van, csakhogy a tudósok épp az emberi tényezőt nem veszik figyelembe soha. Hogy az egészséges étrendbe beleszerelmesedőnek nem tény kell, hanem mítosz. Valamilyen vakhit, hogy a paleo kolbászt, akár az ősember is ehette volna, ha van neki kőből metszett kolbásztöltője, márpedig ha ő is ehette, akkor abban nincs semmi ártó a jelen világból, amely folyton az ártatlanságunkra tör.

Az ártatlanság iránti gyermeki vágy szólalt meg Szentmártoni János, az Írószövetség elnökének szájából is, amikor megnyitotta az idei tokaji írótábort. Persze tudom, hogy ezt is kábé annyira illik a körön kívül komolyan venni, mint a nem paleósoknak az ördög képében megjelenő szénhidrátot, hiszen mindez a hívőknek szól. De mit tegyen akkor az a pogány, aki írna is, meg enne is? Ráadásul a jelenben, és nem a múltban.

„Mítosztalan korban élünk, mondja tehát Szentmártoni, újabban múltunkat, történelmünket, hőseinket is igyekszünk mítosztalanítani, (…) a rideg számok, a virtuális valóságok és a nihilizmus szülte céltalan élethabzsolás a reneszánszát éli, mintha azt hinnénk, hogy a valósággal való szembenézésnek ez az egyetlen formája.” Mert a mítoszt, az „idők méhéből fakadó eredettörténetet nem lehet kiradírozni egy nemzet kollektív tudattalanjából”. Persze a radírozásra történtek kísérletek már korábban is, a kommunizmus serényen radírozott, újabban viszont a globalizáció próbálkozik, hogy szellemi értelemben bevigye a végső csapást a magyarság lelki-spirituális erejének végső kioltására. Mert a globalizációnak úgy jó, ha a magyarság lelkileg-spirituálisan pogány marad, s tán még kövér is.

Igazából ezen minden megjegyzés, kommentár, szívtelen kiegészítés csak rontani tud, hiszen van, ami már elsőre is megbonthatatlan remekmű, márpedig ez a vízió tényleg az, ritkán izzad ki magából az ember effélét ilyen kánikulában. Hiszen ki ne sejtené, hogy a számok, a virtuália és a nihil, de főként az élet habzsolása bizony előbb vagy utóbb az irodalomra, a művészetre is kihat. Múlt és lélek nélküli szöveg lesz csupán, hagyomány nélküli ballaszt, amely nem gyógyír a sebre, hanem inkább mar, mint a só ugyanott.

Azt még a legnaivabb olvasó is tudja, hogy a jó irodalom nem hagyja érintetlenül a lelket, ha már mindenáron a szentimentália nyelvén kell fogalmaznunk, legyen az egy Petri-vers vagy egy Pilinszky-négysoros. Mint ahogy Isten emlegetése is ritkán teszi azonnal emelkedetté, spirituálissá a szöveget, ezt talán még Jókai Anna is elismerné. Bigott vallás és irodalmi remekmű ritkán találkozik a boncasztalon, a hit viszont már egészen más. Csakhogy hite még a pogánynak is van, ám épp ez az, amit sosem lesz képes megengedni a nemzeti-keresztény irodalmi kánon. A körön kívülieknek semmiképp. Hiszen azok csak radíroznak, de nem teremtenek. Mármint ahogy az Ige diktálja.

Csakhogy az áhítat nem elég, kell hozzá a tehetség karcossága, lázadása, piszka és szennye, még ha az nem látszik is annak. Ahogy a hagyomány tagadása, kifigurázása, átírása is a hagyomány része, és nem tudok elképzelni olyan irodalmat, művészetet, szellemi áramlatot, amely elvenné a magyarság spirituális erejét.

Bár igazából talán nem is ez a szöveg jelentése, hanem a sorok közt motoszkáló szabolcskai vágy. Hogy akinek meg kell dögölnie, az legyen szíves és tegye már meg, s ha lehet azonnal.

Kimaradt?