A menekültkérdés legmegdöbbentőbb paradoxona az, hogy miközben Orbán Viktort a mainstream médiában mindenki szorgalmasan utálja, suttyomban megindult az „Orbán Viktor legjobb európai tanítványa” címért zajló versenyfutás. Az angol miniszterelnök, a francia külügyminiszter, a bajor miniszterelnök és a német külügyminiszter, azaz csaknem minden számottevő európai politikus elkezdi félteni Európát a muszlimoktól. Valóságos és képletes falak épülnek.

Mindez egyébként teljesen logikus. Ha Európa államai nemzetállamok, melyekben a többség mandátummal bír arra, hogy akaratát, nyelvét, kultúráját kíméletlenül ráerőltesse az „idegenekre”, mi sem lehetne természetesebb, mint az, hogy az úgymond asszimilálhatatlan, azaz saját nyelvükhöz, kultúrájukhoz, vallásukhoz (is) ragaszkodó idegenek végveszélyt jelentsenek a (mai formájában egyébként három ugyanilyen asszimilálhatatlan népség, a latin, a szláv és germán által kialakított) Európára. Még a kérdéshez leghumánusabban viszonyuló Németországban is. Kollektív jogok ugyanis nincsenek! Tessék mindenkinek egyénenként, azaz a vele azonos nyelvű és kultúrájú egyénekre való minden tekintet nélkül beolvadni az egységes nemzetállamba! Hogy ez gyakorlatilag képtelenség, jóformán senkit nem gondolkoztat meg. A többség ugyanis csak úgy hajlandó bennünket, idegeneket befogadni, ha hősiesen lemondunk önmagunkról. De mert a legelszántabb asszimiláns sem képes minden identitásjegyéről lemondani, az ebből következő többségi elutasítás előbb-utóbb ismét elkerülhetetlenül egy akolba terel bennünket. Kultúránk, nyelvünk, testbeszédünk szellemi-testi lényünkből fakad, ahogyan nyelvünkben és kultúránkban gyökerező világképünk is. A család által akaratlanul is átörökített mentalitások szinte ugyanolyan makacsul tovább élnek, mint a bőrszín, a gesztikuláció, a szem állása vagy maga a családnév. S ezek a dolgok megbocsáthatatlanok. Hogy jön ahhoz egy állampolgár, hogy más legyen, mint a többségiek, akik az állam nevét adják?

Gyakran gondolkodtam azon, hogy a határon túli magyarság gondjait kétségtelenül átérző Orbán Viktor ezt a mentalitást hogyan volt képes asszimilálni? Hajlok arra, hogy valamiféle dacból. Ha ti így, akkor én is úgy! Mint a parasztgazda, aki, miközben a jég elveri a termést, maga is odaáll a cséphadaróval, s a „Hadd lám, Uramisten, mire megyünk ketten!” felkiáltással maga is nekilát szétverni termést. Magyarra fordítva: a jó két évszázada amúgy is halódó Szent István-i gondolatot.

Roppant egyszerű lenne mindezt a hatalommániával magyarázni. Túlságosan is egyszerű. Mert igaz ugyan, hogy Orbán Viktor a magyar nemzeti eszme vezérgondolatára, a befogadott kisebbségek árulásának mítoszára alapozza politikai stratégiáját. A sziklaként porladozó kétharmad láttán ugyanis a Fidesznek egyre nagyobb szüksége van nemzeti konszenzusra. Márpedig mi egyéb lehetne az az eszme, mely minden, önmagát magyarnak érző embert egy kalap alá hozhatna, mint az a meggyőződés, hogy Nagymagyarországot a kisebbségek hálátlansága verte szét. Ebben a dologban nincs jobb és bal, csaknem teljes az egyetértés. Gyurcsány Ferenc és Vona Gábor nagyjából ugyanúgy vélekedik: mi lelkesen befogadtuk (volna) őke, de ők nem akartak befogadódni. Legfeljebb abban különbözünk, hogy van, aki még bánja a dolgot, és van, aki már nem is.

Következésként semmi kisebbséget! A magyar állampolgári nemzet egységes és oszthatatlan. Legfeljebb az lehet kérdéses, hogy milyen nemzeteszme nevében hozzuk létre ezt a tökéletesen egységes nemzetállamot. Úgy lesz-e az állam (a köztársaság) egységes, hogy a polgárok közt nincs semmi különbség, tehát mindenki olyan, mint én, a hatalom birtokosa vagyok, s ha valaki nem akar olyan lenni, akkor nincs mit keresnie a nemzetben (azaz az államban). Vagy úgy, hogy az állam polgárai sokfélék ugyan, de határokon innen és túl csak az számíthat a nemzet (azaz a fellegekben járó Magyarország) polgárának, aki magyar (?) származású, vagy idegen származása dacára is echt magyarnak, azaz kisebbségellenesnek vallja magát. Amint a fentiekből is kiderül, a két nemzeteszme úgy különbözik gyökeresen, hogy lényegét illetően tökéletesen azonos. A közös nevező a kisebbségek gyűlölete. S mivel mindkét nemzeteszme elitistái kisebbségben vannak, az általuk manipulált társadalom egészében is megveszekedetten gyűlölködik. Ott állunk, másként nem tehetünk.

A Nyugat társadalmai nem a múltban, hanem a – multikulturális rettegéssel egyelőre még elhallgatott – jövendőben látják azt a tragédiát, amit mi, magyarok már a múltban. És kétségtelenül ugyanolyan igazuk van, mint minekünk. Ha ugyanolyan humánusak, nagylelkűek és befogadóak lesznek, mint mi voltunk, a fizetség ugyanúgy nem fog elmaradni. A szorosan keblükre szorított kisebbségek, ha kicsit is szabadulhatnak a szorításból, ugyanúgy el fogják őket is árulni, mint ahogy minket „elárultak”.

Hogy az „árulás” hazug és abszurd lesz, nem férhet hozzá kétség, hiszen (ebben már sikeresen asszimiláltuk őket) ugyanazt fogják tenni velünk, mint amit mi tettünk velük. Ezt pedig ép ésszel és ép lélekkel lehetetlenség feldolgozni. Azt ugyanis, amit mások tesznek ellenem, még képes lehetek megbocsátani, de amit én követtem el mások ellen, az megbocsáthatatlan, azt csak újabb és újabb (gyakorta a másik oldalból is esztelen reakciókat generáló) gaztettekkel tehetem „elviselhetővé”.

Orbánt lehet utálni és szeretni, én egyiket sem vinném túlzásba. A kettő ugyanis szervesen összefügg.

Fotó: blogspot.com