Íróbarátom mesélte, hogy a kilencvenes évek voltak a legzűrösebb idők Magyarországon. A szabadsággal és átalakulással jöttek a nyílt utcai leszámolások, az autójukban lelőtt maffiózók, olajszőkítés, az Aranykéz utcai robbantás, mint egy rossz akciófilm olyan volt az ország. Regény szempontjából remek, de élni nem szívesen élné át újra.

Egy kicsit most mégis visszavágyom ide, bár én ezt az időszakot otthon „vészeltem át”, karcmentesen, az ifjúság mindig bélelt ketrecében. Visszavágyom, mert hiába volt zavaros és ijesztő az az időszak, akkor születtek a máig is élő, tapintható legendák. Csak kettőt mondjak: a Sziget és a Művészetek Völgye. Előbbi lassan a 22. évét tapossa, utóbbi pedig már a negyedszázadhoz érkezett, ami fesztiválidőben java felnőttkor. Már készen vannak, profik, robognak az általuk lefektetett síneken a kisiklás veszélye nélkül.

De milyen lehetett mindez, amikor csak a lelkesültség vezette oda a mai számokhoz képest maroknyi embert, akik még maguk sem tudták, hogy mit hoznak létre, mégis mentek, mert együtt akartak lenni, létrehozni valamit, ami majd nőhet, növekedhet magától. '93-ban 43 ezren voltak a Diákszigeten, ma egy napon jóval többen vannak. A Művészetek Völgyének története nem ennyire alaposan dokumentált, de innen-onnan el lehet csípni az eredeti hangulatot. Hobó írja például: „Egy év kivételével mindig jelen voltam. Testközelből indult, autóplatón, meg kocsmaudvarban játszottam. Aztán tágulni kezdett a tér, több falu is bekapcsolódott, Völgy lett, százezrek kezdtek jönni.”

Mert a számok mutatják a legjobban a bejárt utat. Huszonöt év alatt 25 ezer programot tartottak, 50 ezer fellépővel. Miközben egyszerre fenyegette a fesztivált a „túlnépesedés” (2007-ben 260 ezer ember járt a Völgyben), aztán majdnem megszűnt, most mégis a legjobb arcát mutatja. Mert a Völgy nem igazán fesztivál, és nem falunapok, még csak nem is programok összessége. Hanem egy olyan egyedi hangulat, amilyet csak a Sziget tudott még összehozni. Az éjféli hömpölygés, amikor kissé már fáradtan csorogsz házról házra Kapolcson, s egyszer csak megállsz egy udvarban, ahol jóféle gyros és kolbászok között egyszer csak Johnny Cash szólal meg, egy addig még nem is hallott magyar zenekar (A Nyughatatlan) kezd játszani, akkor az még mindig el tud varázsolni. Pláne, hogy látod a helyiek átszellemült arcát, akik lassan már hozzászokhattak az évről évre ismétlődő dzsemborihoz, de azért még mindig csodának tekintik és annak is élik meg. Mert Kapolcssal és környékével nem csupán az történt, hogy felkerültek a fesztiváltérképre, hogy rengetegen tanulták és szerették meg a helyet, hanem hogy Kapolcs egyszerre hagyott nyomott száz- és százezer emberben, és azok is rajta. Ma már profi módon nő ki erre az időszakra minden portán a megfelelő lángosos vagy palacsintás, kézműves vagy koktélos, és ilyenkor könnyű elhinni, hogy Kapolcs Magyarország közepe, szívcsakrája, ahogy ezt mások szeretik hallani. És mintha a falu hirtelen metropolisszá duzzadna, de úgy hogy megmarad mégis falunak, amire minden városi rácsodálkozhat, miközben pont azt a street foodot tömi magába, amit a körúton is megehet.

Mert valahogy egyszerre keverednek a látogatóban az épp véget ért koncert hangjai az éjféli csönddel, a csillagok opálos fénye a reflektorokéval, a természetes és művi világ határán áll, és mindkettő vonzó és élhető, miközben egyszerre érzi a magány és az együttlét illúzióját. Netán egyszerűen az a boldogság közeli érzet lepi meg, hogy épp a megfelelő helyen van, nem helyettesítené ezt most puccos tengerpart vagy hegyi szálloda, egyszerűen ide akart jönni, és meg is érkezett, együtt van azokkal, akik meghallgatják, és akiket meghallgathat. Ennél többre pillanatnyilag nem is nagyon lehet számítani egy olyan országban, ahol legszívesebben mindenki csak saját magát hallgatná reggeltől éjfélig, amíg bele nem süketül teljesen.

Hát ezért legendás a Művészetek Völgye. És ezért lett volna jó ott lenni a legelején, mert az mégis másfajta büszkeség lenne, mint pusztán csak odalátogatni évről évre. De majd felírom magamnak ezt is, hátha lesz majd egyszer egy igazi aranyhalam.

(Fotó: varosom.hu)