Az Európai Unió mint államszövetség a szó szoros értelmében szerződéses alapon jött létre. A tagság és a még meg nem született, eljövendő nemzedékekkel szembeni felelősség jegyében.

De amint azt Roger Scrutton A nemzetek szükségességéről című könyvében leszögezi: „A szerződés vétójogot teremt. Ha az egyik szerződő fél nem tudja elfogadni a feltételeket, a szerződés semmissé válik. Az a törvény, mellyel az állampolgár nem ért egyet, nem legitim, és ezért az államot a folyamatos éberség állapotában kell működtetni, nehogy elveszítse az állampolgár egyetértését és a vele való rendelkezés jogát. A társadalmi szerződésen alapuló állam következésképpen teljes mértékben tiszteletben tartja az egyén autonómiáját, szabadságát és méltóságát.”

Egy államszövetség esetében mindez természetesen az államokra is vonatkozik.

Az európai alkotmány nem véletlenül tételezi a vétójogot. A legfontosabb európai intézményeknek minden döntést konszenzussal kell meghozniuk. Ennek a konszenzusnak kell megteremtenie a tagsághoz elengedhetetlen „mi”-tudatot. A vétójog természetesen az Egyesült Nemzetek Szervezetének alapokmányában is szerepel, de csupán a Biztonsági Tanács tagjaira, azaz az úgynevezett nagyhatalmakra vonatkozóan. A kisállamok opciói nem zavarhatják meg a nagyhatalmi akarat érvényesítését. Ez az oka annak, hogy a szervezet az esetek túlnyomó többségében egyfajta sóhivatalként működik.

Az Európai Unió alapítói azonban még ragaszkodtak a szövetségelmélet korai képviselőinek programjához, ahhoz ugyanis, hogy a jogrendből kiküszöböljék az emberi csoportok megkülönböztetésének vagy összeütközésének forrásaira való hivatkozást egy olyan szövetségi társadalom kialakítása érdekében, „amelyben nem vetődhet fel olyan kérdés, melyre ne volna mindenki által elfogadható megoldás”. Ezért döntöttek úgy, hogy a politikai argumentációból kiiktatnak minden, a vallásra, a kultúrára, a nemiségre, a fajra való hivatkozást. Csupán azt nem vették tekintetbe, hogy ez csak abban az esetben lehetséges, ha a vallás, a kultúra, a nemiség, a faj értékrendjei – a maguk sajátos szférájában – szabadon érvényesülhetnek. Azaz, ha a kisebb vagy nagyobb közösségek élhetnek vétójogukkal. A diszkrimináció tilalma ugyanis kétélű dolog, egyrészt lehetetlenné teheti a megkülönböztetés általi kiközösítést, ugyanakkor lehetőséget is teremt a másik – önmegkülönböztetésre alapozott – szabadságának betiltására, azaz a (szó bármely értelmében) kisebbségi közösségek kiközösítését alapozhatja meg. (Hogy miről is van itt szó lényegében, azt egy romániai magyarnak aligha kell elmagyarázni.)

A társadalmi szerződésnek tehát csak akkor van értelme, ha egy olyan európaiság-tudatot feltételezünk, mely az autonómia és az összetartozás egymást kiegészítő érzése révén képes lehet felülemelni bennünket a nemzeti ellentéteken.

Roger Scrutton már 2004 táján arra a következtetésre jut, hogy a Nyugati társadalmakban „kiveszőben van a nemzeti azonosságtudat és a tagság régi tapasztalata”. Az Európai Unió vonatkozásában viszont azt kell megállapítanunk, hogy a nemzetek fölötti „európai nemzet” azonosságtudata és a tagság tapasztalata ki sem alakulhatott. Minden jel arra utal, hogy az Európai Unió nem képes valóban demokratikus állam gyanánt funkcionálni. Nem csak az egyes tagállamokban élő kisebbségi közösségek nem kaphatják meg az őket megillető vétójogot, de maguk a tagállamok sem.  

A politika egyre inkább a gazdaság túszává válik. A görög válság révén elhíresült Trojka, mely az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutalap képviselőiből áll, a görögökkel folytatott tárgyalásokon a legkisebb engedményre sem volt hajlandó. Nem csak kompromisszum nem született, de a görögöknek – meggyőződésük ellenére – mindenben be kellett adniuk a derekukat. Annak ellenére is, hogy jeles német, angol, amerikai, francia közgazdászok érveltek a mellett, hogy Németország hajthatatlansága az Európai Unió egységét veszélyezteti. Heiner Fassbeck nemzetközi hírű német közgazdász még február elején görög kollégájával, Costas Lapavitstassal könyvet jelentetett meg Csak Németország mentheti meg az eurót: kezdődik az utolsó felvonás címmel. A szerzők – főként a görög helyzetre alapozva – bizonyítják, hogy az a gazdaságpolitika, melynek árát elsősorban a hazai (esetünkben a német) munkavállalók fizetik meg, s melynek irányítói máig nem hajlandók tudomást venni a tényekről, hosszú távon egyértelmű kudarc.

Németország a mesterségesen alacsonyan tartott bérekkel és állami kiadásokkal olyan versenyképességi előnyt teremtett önmaga számára, mely nem csupán a dél-európai gazdaságokat teszi tönkre és taszítja még súlyosabb gazdasági recesszióba és deflációba, hanem az egész európai gazdaságot (végső soron Németországot) is a válság elmélyülésével fenyegeti. Az eladósodottság (melyért nem pusztán az adósok, de a hitelezők is felelősek) a dél-európai államokat mint fizetőképes piacokat számolja fel, s így – az Unió hatalmasságainak magasztos retorikájával ellentétben – végső fokon a „közös európai projekt” kudarcát vetíti előre. S a hasonló érveket még hosszan sorolhatnám.

A bankokat és a nagybefektetőket képviselő Trojka minderről tudomást sem hajlandó venni. Vétójog pedig nincs. A hivatalos sajtónak sikerült mindenik állam közvéleményét a görögök ellen fordítania.

Közben pedig titkos egyeztetéseken készülnek az Amerikai Egyesült Államok és Európa közti szabadkereskedelmi társulás dokumentumai. Európai vonatkozásban ez a társulás is legfeljebb a dél-európai piacokról fizetőképesség hiányában kiszoruló németeknek állhat érdekében. Vétó azonban itt sem lesz. A görögök térdre kényszerítését követően ki merne még a Trojkával szembeszállni?