Talán az utóbbi idők legbecsapósabb könyve.

Először is azt hiteti el szerény vékonyságával, hogy két vagy három délután végzel vele, aztán eltelt másfél hét, és még mindig vele töltöd az időd. Spiró György új regénye, a kétszáz oldalas Diavolina, melyben Gorkij szolgálója, szeretője, nevelője meséli, vagy inkább rögzíti az író utolsó tíz évét. De persze a szöveg előre is, meg hátra is kileng, az első forradalmaktól a második világháború végéig.

Másodszor abban, hogy szerethető hősöket találunk majd. De nem. Ahogy a Tavaszi Tárlat Fátray Gyulája, úgy Gorkij is antihős, nem nagyon tudunk drukkolni neki. „Megint kicselezte Sztálint. Évek óta ez volt a fő foglalkozása” Ezt írja róla Diavolina, és talán ez a legpontosabb észrevétele. A cselezés Fátray és Gorkij létmódja. Az egyetlen kiút, az öngyilkosságon vagy az őrületen, a totális önpusztításon kívül.

Előbbi csak lassan jön rá, hiszen tökéletes alibije van, míg mások fellázadtak '56-ban, ő az ágyat nyomta a kórházban, ám végül megérti a rendszer szemében a legbiztosabb ártatlanság is gyanús. Talán az a leggyanúsabb. Cseleznie kell tehát, hogy mentse a bőrét, hogy végül ő is beleolvadjon az 57-ben felvonuló tömegben, május elsején, boldogan.

Gorkij is cselez. Kollaborálás és tiltakozás között evickél, szerep és szerep között, míg végül már maga sem tudja eldönteni, mivel tesz jobbat a barátainak és kollégáinak: ha megpróbálja megvédeni őket, vagy meg sem említi a nevüket.

A Diavolina nem regény, nem regényesen dolgozza fel ezt a hatalmas anyagot, a rendszert és annak fojtó mindennapjait. Inkább a képzeletbelivé tett, ám amúgy hús-vér hősnő emlékirata. Amit Spiró írt meg helyette. S mint ilyen: kacskaringós, naplószerű, rengeteg névvel és leágazással dolgozó hömpölygés. Napra nap, eseményre esemény hull, és Spiró csupán szelektál, de nem tesz regényessé semmit. Az apró események, morzsák és jelentések amúgy is beszélnek maguk helyett. Például amikor Gorkij álszakállt ragaszt, és Mátyás királyként szemléli meg Sztálin Szovjetunióját a harmincas években. Elégedetten jön haza, hiszen a szovjet ember életszínvonala felveszi a versenyt a nyugati polgáréval. Hosszú ideig élt Nyugaton, van összehasonlítási alapja. Más kérdés viszont, hogy nem csupán ő húz álarcot, de a környék is, amit bejár. Hétköznapi embernek maszkírozott csekisták várják mindenhol, hogy a diktátor kreált valóságát szegezzék szembe az ő álruhájával. A hazugságot a hazugsággal. Mindenki lódít, s ebbe minden nap sokan, egyre többen halnak bele.

Nem könnyű olvasmány tehát, mert igen sűrű könyv és rafináltan, az élethez igazítva rendezett. Szinte ránk bízza, hogy mit tekintünk fontosnak, csúcsjelenetnek vagy épp semleges részletnek. Sok jelenet viszont sokáig nyomasztani fog. Ahogy az orvosok már ott helyben, az íróasztalán felboncolják Gorkij testét, s elégedetten szemlélik a tüdőkor nyomait, hiszen senki sem tehet szemrehányást nekik, nem tehettek a halála ellen semmit. Aztán mégis főbe lövik majdhogynem valamennyit.

Nem könnyű megemészteni a pőrén, a maga hétköznapiságában megírt XX. századot. Mert ahogy nekik, úgy az olvasónak sem lesz kibúvója. Nem a regény színessége, drámaisága, fondorlata zuhan rá, hanem az akkor megélt élet minden ellentmondása. A gyötrő kérdés, amit az elbeszélő is feltesz: hogy maradhattam én életben, mikor körülöttem mindenkit kiirtottak.

Talán mert az ő helyére sosem pályázott senki, állapítja meg. Cselédnek sosem állna a proletár. Még ha az már ki is kupálódott, orvos lett belőle.

A jelentéktelenségnek is van hát előnye, ereje, öröme. A rendszerrel szemben nem a kő, hanem a por áll nyerésre. Ami annyira finom, hogy meg sem csikordul a talp alatt.