Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a görög csőd elsősorban és mindenekelőtt nem Görögország, nem a görög nép, nem a görög kormány, nem Ciprász és Varufákisz csődje, hanem Európa és az Európai Unió csődje. Nem a 2008-ban kezdődött pénzügyi-gazdasági világválság okozta, hanem azok a sorozatos rossz döntések, amelyeket Brüsszel az elmúlt harmincöt évben Görögország kapcsán hozott.

Tudom, hogy szebben hangzik az, amit az európai radikális baloldali pártok és véleményformálók hangoztatnak a most kibontakozó görög tragédia kapcsán, s részben hajlok is arra, hogy egyetértsek velük, de teljesen nem tudok. Igen, az sajnos látszik, és nem csak a görög válság kapcsán, hogy a vén Európa végképp elveszíteni tűnik a szívét, a szolidaritás érzését, és olyan szintű önzésbe fullad, amiből talán már nincs is visszaút. Gyűlölködő, elutasító, az orrunkig látó kontinens lettünk, olyan népek közös hazája, akik jóléti sovinizmusukat minden emberi érzés fölé emelték.

Lépten-nyomon valamiféle értehetetlen, talán a gyarmatosító múltból visszamaradt felsőbbrendűség-tudat sugárzik Európából, amely szép lassan most már oda jutott, hogy a segítségre és szolidaritásra szorulóknak nem kezet, hanem nyelvet nyújt. Pontosan úgy viselkedik, mint a jéghegyre futott Titanic luxusosztályának utazói, akik bár még bőven volt hely a mentőcsónakjukon, nem engedtek az alsóbb osztályokról felszállni senkit, nehogy a mélybe húzzák őket. Gondolkodás nélkül hagyták a tengerbe veszni őket.

Most „nemzeti érdekre” hivatkozva hagyjuk tengerbe fulladni a menekülteket, jólétünket féltjük tőlük, engedjük éhen halni Afrika éhezőit, miközben tonnaszámra dobjuk a kukába az élelmiszert. És hagyjuk az adósságba fulladni a helléneket, még az sem érdekel, hogy előbb-utóbb magukkal rántanak minket is.

Nem, azt nem hiszem, hogy csak Európa felelős a görög válságban, mint ahogy azt sem, hogy szemrebbenés nélkül el kellene engedni a görögök minden adósságát, s tovább kellene finanszírozni a harmincöt éven át működésképtelennek bizonyuló görög gazdaságot és hazug politikai vezetést. Nem hiszem, hogy miközben a támogatást nyújtó más európai uniós országok jó része is – Olaszország, Spanyolország, Portugália például – a válság következményeit nyögi, embertelen megszorító csomagok után próbál magára találni, és ez részben már sikerült is nekik, elvárható lenne tőlük, hogy csuklás nélkül elfogadják azt, hogy viszont a görögök most egycsapásra megszabadulhatnak adósságtól, megszorítástól egyaránt.

Ebben nem tudok egyetérteni a szolidaritást hangsúlyozó radikális baloldali véleményekkel. Ilyesmi csak a mesében van, de a görög válság valóság, nem pedig mese. Olyan valóság, amely mindannyiunk jövőjét, Európa jövőjét alakíthatja.

Nem először fogalmazódtak meg olyan vélemények, miszerint ez az egész válság nem egyéb, mint a bankszektor, a finánctőke diktatúrája, amiben más szentség, mint a haszon, nem létezik. Az eddigi népnyúzó megszorító intézkedések sem szolgáltak mást, mint a tőke éhségét. Azért ez egy kicsit sántít. A társadalom törvényei, bár nem tűnnek annyira kőbe vésettnek, mint a fizikáé (gravitáció meg hasonlók), de attól ugyanolyan bizonyossággal működnek és fejtik ki hatásukat, csak lassabban. Az egyik ilyen csalhatatlan törvény az, amit már nagyszüleink is a saját nagyszüleiktől örökölten tudtak, s egyszerűen úgy fogalmaztak, hogy „Addig nyújtózkodj, míg a takaród ér!”

Ám az, hogy Görögország esetében ez mindeddig nem működött, kétségtelenül nem Athén, hanem Brüsszel hibája. Bármennyire csúnyán hangzik, a világon még soha nem volt és biztosan nem is lesz soha olyan ország, államszövetség, birodalom vagy nevezzük bárminek, amelynek működésében az elvek ne érdekekkel, az elméletek ne számításokkal együttesen hatnának. Mert ahhoz, hogy valami sikeres és működőképes legyen, hogy abban a csodaországban ténylegesen érvényesülhessenek az elvek, ahhoz bizony kellenek a piszkos anyagiak, a sokat szidott és mindenek rákfenéjének kikiáltott bankok, bankár- és közgazdász-szemlélet. Minden más utópia, bár Thomas Morus, sőt talán már Jézus Krisztus óta reménykedünk benne, hogy megvalósítható.

Brüsszel első óriási tévedése az volt, amikor minden racionalitást félretéve politikai döntést hozott, és 1981. január 1-én megtörtént Görögország EU-csatlakozása. Semmi más nem számított akkor, csak az, hogy a katonai diktatúrától épp megszabaduló és a baloldal felé kacsingató Hellászban nehogy teret nyerjen az Afganisztánba épp bevonuló Szovjetunió, hogy a Balkán-félsziget csücskét legalább kiszakítsák a kommunista érdekszférából. Akkor sem volt titok, hogy Görögország nem érett meg az uniós tagságra, igaz még lehetett reménykedni abban, hogy az akkor még egyetlen nem odaillő kockát előbb-utóbb sikerül működőképessé tenni. Az első tényleges államcsődből pedig a nyolcvanas években úgy segítették ki Görögországot, hogy nem tették egyértelművé: a „kölcsön kenyér visszajár”, s előbb-utóbb fel kell nőnie a szabályos működéshez.

A második, immár végzetes tévedés a görögök eurozónához való csatlakozásának elfogadása volt. Nem igaz, hogy Brüsszel ne tudta volna, hogy hamis adatokat prezentált az athéni vezetés, nem igaz, hogy elhitte, hogy két év alatt az 5,6 százalékos infláció 2 százalékra csökkent, s négy év alatt a 10,2 százalékos költségvetési hány 1,6 százalékra mérséklődött – miközben a gazdaság tényleges teljesítménye sehol máshol nem látszott csak a számokban. Nem hihették azt sem, hogy véletlen, vagy a manó műve, hogy a közösségi statisztikák bizonyos rubrikáiból hiányoznak a görög adatok. Pontosan tudták, látták azt is, hogy a görög intézményrendszer két évtized alatt nem nőtt fel legalább arra a szintre, hogy hatékony államigazgatást biztosítson, sőt még arra sem, hogy képes legyen az uniós pénzek technikai kezelésére. Jól tudták, mert elég hosszú ideig uniós tisztviselők segítettek az athéni minisztériumok alkalmazottainak.

De aztán abbahagyták, s utánuk jött a vízözön és a máig érthetetlen engedékenység pénzügyi szinten Görögországgal szemben. És politikai szinten is. A vége pedig ez lett, amit most látunk – a görög választók elzavarták az évtizedek óta hazugságok és irreális ígéretek árán kormányzó „polgári erőket”, az egymást váltó klánokat, amelyek mindenek ellenére mégis valamiért szalonképes volt Brüsszel számára.

Ciprászékat, a Szirizát nem azért vagy nem csak azért választották meg a görögök, mert ők a megszorítások ellen kampányoltak vagy azért, mert Európa-ellenesek lennének, hanem mert valami újat ígértek a harmincöt éves polgári posványban dagonyázó országnak. Sikerük titka ugyanaz, mint annak idején a Fideszé – a fiatalsággal járó tisztaság-makulátlanság képzete, ugyanaz, amire a magyar politikai életben bár különböző oldalakról a Jobbik és az LMP is építhet, aminek köszönhetően szárnyal a semmiből kinőtt spanyol Podemos, hódított az olasz Movimento Cinque Stelle.

A Sziríza nem Európa-ellenes, Ciprász igenis az európai egység híve. Ő más utat próbálna meg, mint elődei, csak abban téved, hogy retorikáját egyesek – sokak – egészen másképpen értelmezik, s ezzel nem kis felelőssége van abban, hogy Görögországban nácizzák az őket évtizedekig támogató németeket, a mellettük a végsőkig kitartó Angela Merkelt. Ciprász hibás abban, hogy adósság-elengedést kér, azt a képzetet keltve a görögökben, mintha ez ab ovo járna nekik.

Nem, nem jár, az adósságot illik visszafizetni, nem lehet mások pénzén élni s azzal visszaélni. Ha a hitelezők újra elengedik a görög államadósságot, gyakorlatilag ugyanazt a hibát követik el, mint tette azt az Orbán-kormány a devizahitelesek megsegítésével – már az sem fizet, aki tudna, és hülye lenne ha nem így tenné, s maga fizetné ki, amit mással fizettet meg a kormány. Márpedig mi lenne, ha az államok sorra jelentenék be, hogy többé nem fizetik tartozásaikat?

Abban azonban Ciprászéknak igazuk van, hogy ha elődeiknek mindent elnéztek, ha nekik mindent megengedtek, akkor őket is legalább meghallgathatnák. Ők is kaphatnának egy esélyt – most pillanatnyilag néhány százmillió euró miatt tört ki a balhé, ami aprópénz ezeken a szinteken, és napnál világosabban mutatja, hogy Brüsszelt és a hitelezőket újfent politikai szempontok is vezérlik, hogy büdösebb számukra a radikális baloldali Sziríza, mint például a közös kasszát évtizedeken át lenyúló polgári kormányok.

A görög csőd Európa csődje, a közös európai álom csődje, az európai szolidaritás csődje. Ha Görögországot tényleg kizárják az euroövezetből, ha az egymásramutogatás odáig fajul, hogy esetleg az Unióból is, akkor az a közös Európa projekt biztos vége lesz. A lavina kezdete.