A dobos ült, előbb még zakóban, aztán azt is levette, ráhajolt az élére fordított szekrényre, asztalra vagy mi volt az, és dobolt, dobolt, dobolt, ritmusosan, lazán, mint egy házibulin.

Az idén Zilahon megrendezett Mikes Kelemen Országos Tantárgyverseny megnyitójának záró momentuma volt, hogy a Fazakas István tanár vezette együttes eljátszott néhány zeneszámot. A Kaláka, Fűszál és más bandák zenéi csendültek fel a diákok és a tanár előadásában, és közöttük ott dobolt a dobos.

Na és?, kérdezhetné valaki. Mi dolga lenne, mi lenne a dolga egy dobosnak, ha nem az, hogy doboljon?! Miért vagyok én úgy oda ettől a pillanattól, miért lelkendezem itten?!

Azért, mert a dobos, mint már említettem is, laza volt. A többi diákon érződött a megilletődöttség, a lámpaláz, a döbbenet, hogy most nemcsak közönség előtt játszik, hanem olyan közönség előtt, amelyben szenátorok, képviselők, tanfelügyelők, egyetemi tanárok, helyi vezetők és Isten tudja, kik és mik ülnek. Viselkedtek, jólneveltek voltak, és ritkán tudtak felszabadulni.

A dobos viszont felszabadultan ült ki oda a színpad alatti kis térre, felszabadultan hajtotta le a fejét, és kezdett el tamtamozni. És arra gondoltam akkor, a fantázia különös dolog: nem muszáj látszania, attól még működhet belül. De hogy olykor közösségbe is kell kerülnie, áttörnie mindenféle gátakat, gátakon, és diadalmasan megjelennie a világ előtt. És hogy aki őrzi, és csak papíron vagy másutt jeleníti meg, az másként hat a többiekre, mint aki azonnal megmutatja. Meg hogy milyen nagy dolog, hogy valaki annyira tudjon örülni egy felfordított bútordarabnak. Aztán, hogy ki hogyan örül, az is mennyire személy- és személyiségfüggő. És hogy a fantáziának mindenképpen fontos szerepe van egy tantárgyversenyen.

Jó volt látni a gyerekek megilletődöttségét, jólneveltségét, és el tudom képzelni, mennyi szép élményt jelent egy együttes tagjának lenni. De jó volt látni ezt a dobost is, ezt a bohém fiatalembert és fiatal embert, aki nem törődik semmivel, csak a tamtamokkal.