Kitől és mitől fél Nyugat-­Európa mai társadalma? Ezzel a kérdéssel zártam egy héttel ezelőtt eszmefuttatásomat. Megkísérlem a választ.

Félnek az anyagi jóléten és az önkényeztető hedonizmuson kívül más értékeket egyre kevésbé ismerő – és elismerő – franciák, angolok és németek. (Igaz, nem egyenlő mértékben.) Félnek attól, hogy túlszaporodják őket a jövevények, az idegenek, akik ellentétben velük hisznek valamiben és éppen ezért alacsonyabbrendűeknek tartják őket.

A kifáradt és meghasonlott nyugat-európai társadalmak érzik, hogy nem lesznek képesek integrálni, sem kiutasítani, sem pedig demográfiailag utolérni az immár sokmilliós muzulmán közösségeket! (Már jelenleg is a húsz év alattiak 30 százaléka iszlámhitű Franciaországban, Hollandiában az újszülöttek fele. 2050­-ben Franciaország lakosságának a fele iszlámhitű lesz, 2100-­ra pedig Németország iszlám többségű szövetségi köztársaság!..)

De tegyünk egy európai kitérőt. Ugyanis nem csak az említett három ország társadalma fél attól, hogy az idegen jövevények előbb­utóbb elnyelik. A jelenség – bár más formában – érvényes egy sor közép­ és kelet-európai népre/nemzetre/társadalomra is.

Kezdjük talán a magyarokkal, akik köztudottan vészesen fogynak. Ám ahelyett, hogy ezért önmagukat okolnák, gyűlölik a zsidókat, mivel úgy érzik, hogy azok mind gazdaságilag, mind kulturális szempontból elszívják előlük a levegőt, azaz túltesznek rajtuk. És gyűlölik a cigányokat, mert azok nem dolgoznak és robbanásszerűen szaporodnak, anélkül, hogy a számtalan gyermekük számára biztosítanák az emberhez méltó életfeltételeket. Miközben az átlagmagyar az egyetlen szál gyermeke anyagi igényeinek a kielégítéséért aggódik egyvégtében. Dühíti, hogy az öt­hatgyermekes cigány apát ugyanez egyszerűen nem érdekli! Az átlagmagyar ugyanakkor zsigerből gyűlöli majdnem az összes szomszédait. Akik előbb túlszaporodták, majd egy kedvező történelmi pillanatban elvették Magyarországtól az általuk (is) belakott területeket. Az ott lakó magyarokkal együtt, „akiket elnemzetlenítenek és asszimilációra kényszerítenek…”

De fél és ezért gyűlölködik – bár lehet, hogy valamivel kisebb mértékben – a cseh és a szlovák is. A cseh, mert tudja, hogy a tartománynyi országát három oldalról körülvevő németség így, vagy úgy, előbb vagy utóbb, fel fogja morzsolni! A szlovákság sorsa is az lesz hosszabb távon, hogy feloldódik Közép-­Európában. Ezért is keresi az oroszok barátságát, jóllehet nem szeretne ismét orosz alattvalóvá válni. A csehek és a szlovákok ezért vonakodnak az európai integráció minden újabb lépésétől, mert úgy vélik, hogy ezzel legalább késleltethetik az elkerülhetetlent.

A szerbeket ugyanez a félelem vezette az albánok, a muzulmán boszniaiak és a katolikus horvátok ellen elkövetett tömeggyilkosságok útjára. Ám Amerika és a NATO szétbombázta őket, a főkolomposaikat bebörtönözte és a katonai jelenlétével (békefenntartó erők) meghátrálásra kényszerítette. Most sunyin nyüszítenek, a vezetőik kétszínű politikai diskurzussal élve játsszák meg a megtérő européert, miközben mint titkos felmentőikre, az oroszokra kacsintgatnak…

A románok. Ebben az 1920-­tól módfelett és egészségtelenül felduzzasztott országban is felütötte a fejét az idegenektől való félelem, a „lopott portéka” esetleges elvesztése miatti aggodalom. Ez az előbb csak a politikai elitet, majd utóbb az egész társadalmat eluraló életérzés csiholója a gátlástalan nacionalista propaganda volt. Amelynek a szélsőséges politikai megjelenítése volt a vasgárdista mozgalom. Amikor ezt háttérbe szorították volna, jött a fatális 1940­-es esztendő, Besszarábia, Bukovina, Dél­Dobrudzsa, de főként, mint számukra a legfájdalmasabb, Észak­-Erdély elvesztése.

E területveszteségek ismét a maximumig szították fel a románok orosz­ és magyarellenességének a tüzét. A háborúból való szerencsés (és a politikai bölcsesség iskolapéldájának tekinthető) kiugrásukat követő szovjet megszállást is mesterien kibekkelték, kevesebb mint másfél évtized múltán (1958­-ban) barátságosan kiutálták a szovjet csapatokat, szakembereket, tanácsadókat stb.

A közel hárommilliónyi magyar, német és zsidó kisebbséget mesteri módon ösztökélték a kitelepedésre, illetve árusították ki kemény valutáért! Csak e három őslakos, de a román nacionálkommunista propaganda szerint idegen népcsoport lélekszámának a drasztikus apadása nyomán csökkent a félelmek intenzitása. Ma pedig már, amikor e három népcsoportból kettő gyakorlatilag eltűnt az országból, és a harmadik, a magyar is – nagy léptékben – fogyatkozik, lassan nem lesz, akit elnyomniuk, és így megengedhetik maguknak, hogy ne játsszanak ki vagy szabotáljanak el éppen minden kisebbségvédelmi normát, törvényt és/vagy nemzetközi ajánlást.

A három baltikumi ország, az észt, a lett és a litván is fél, és félelme nem megalapozatlan és nem újkeletű. Ami fokozza, az a nagyszámú orosz betelepült és betelepített jelenléte országaikban. Akiknek a „védelme” bármikor lehet jogcím és ürügy egy katonai invázióra…

Mindezek a félelmek – Keleten és Nyugaton egyaránt – nem jó tanácsadók. Mert ha a félelem átcsap rettegésbe, elhomályosodik a döntéshozók normális ítélőképessége, és drámaian csökken a józan kompromisszumok esélye. Ez a megállapítás érvényes az egyre kiszámíthatatlanabb Oroszországra is, amelyet Nyugat szankciói gazdasága megrendülése irányába taszít. (Ukrajnáról és a képlékeny ukrajnai helyzetről csak egy megállapítás. Putyin és az orosz elit agresszivitása egy új nemzetet teremtett Európában, az ukránt! Ukrajna, ha megcsonkítva is, de soha nem fog visszatérni az orosz testvérbáty kebelére!)

A nagy kérdés: mi lesz holnap? Elsősorban Franciaországgal, amely akárhogy is nézzük, már jóideje az EU gyenge (és gyengítő) láncszeme. Franciaország irracionális görcsösséggel ragaszkodik mind a nagyhatalmi képzeteihez, mind a nemzetállami utópiájához. Talán azért, mert képtelen megszabadulni a sokkal jobban teljesítő Németországtól való történelmi gyökerű rettegésétől. Ezért fékezi és botlasztja egyfolytában a – szerinte – német hegemóniához vezető európai integráció újabb lépéseit. Ugyanezen okból egyre népszerűbb Angliában is az EU-­ból való kiválás gondolata. Nagy Britannia népei el kell döntsék: Amerika előretolt helyőrsége akarnak-­e lenni, vagy pedig a kontinens népeinek a sorsában osztozó és ezért a „splendid isolation” elvét feladó integrálódó középhatalom?

Az oroszok is félnek. De nem Európától, hanem az európai civilizációtól és a demokráciától. Attól nem félnek, hogy a sanyarú éghajlatú országuk nyugati felét belátható időn belül valamely ország inváziója fenyegetné. A kínaiak már hosszú ideje azt készítik elő, hogy egy megfelelő történelmi pillanatot kihasználva elfoglalják Oroszország Uralon túli, ázsiai térségeit… Ebben az esetben, Ukrajna és Belorusszia nélkül, Oroszország valóban csak egy periférikus állam marad Európa északkeletén és egyetlen esélye az EU­-val való szerves és végleges szövetség lesz!

De térjünk még utoljára vissza Franciaországra, amelynek a sorsától végső soron az EU jövője is függ. Franciaországban a jelenlegi folyamatok folytatódnak, és ez az ország egy­két­három emberöltőn belül alapvetően átalakul – vagy éppen összeomlik. És az maga alá temetheti az Európai Uniót is. Sajnos a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy az önmagukba hulló, implozív társadalmak inkább hajlamosak kétségbeesett lépésekre, mint fájdalmasan gyökeres, racionális fordulatokra. Franciaország nem tegnap és nem ma tévesztett utat, hanem ide s tova 225 esztendővel ezelőtt… Akkor, amikor szakított az évezredes európai keresztény hagyományokkal.

A Charlie Hebdo karikaturistái a franciák többségének életérzését fejezik ki: a félelmekből fakadó irigységüket azokkal a társadalmakkal szemben, amelyek többet és jobban képesek teljesíteni; az irigységből fakadó frusztráltságukat és e frusztráltságukból fakadó gyűlölködésüket. A „Je suis Charlie” jelszó alatt tüntető százezrek a tudatuk mélyén azért vannak felháborodva, mert valakik el akarják tőlük venni a hitetlenségük visszaigazolását, amellyel hétről­hétre becsapják a lelkiismeretüket. Az önfelmentő önigazolásukat. A hitetlenségük racionalitását visszaigazoló tükröt. Az utolsó játékszerüket.