Az eszmeileg önmagát egyre inkább zsákutca felé terelő, népességszám tekintetében pedig leürülő Nyugat-Európa mintha a saját vége felé tántorogna. Elsősorban népessége fogyásának okán. Másodsorban a hedonisztikus életfelfogása miatt. Amelynek az egyik következménye, hogy a megvetett és elutasított fizikai munkák elvégzésére nem csak beengedte, hanem – jószerével – be is invitálta a harmadik világ döntő többségében iszlám vallású tömegeit. Tette ezt azzal a hátsó számítással, hogy ezeket a betelepülőket, de legalább az utódaikat sikerül majd integrálnia. Az integráció az asszimiláció szándékát takarta valójában, amelynek a folyamatában mindenekelőtt a betelepülők vallásos meggyőződését és életfelfogását óhajtották relativizálni, megrendíteni. (A nyugat-európai elképzelésekben az éppen kudarcot vallott multikulturalitás csak egy átmeneti fázis volna az asszimiláció folyamatában.)

Ebbe a számításba azonban hatalmas hiba csúszott, éspedig az, hogy a betelepülők szellemi asszimilációját csak egy, az iszlám civilizációnál erősebb és kombattívabb ideológiával lett volna lehetséges elérni. Például azzal a harcos keresztény szemlélettel, amellyel Martell Károly 732-ben kiverte a muzulmán arabokat Galliából; amellyel a frank Nagy Károly (768-814) meghódította és a keresztény hitre térítette Észak- és Közép-Európa pogányhitű germán és szláv törzseit, vagy a spanyol reconquista (IX.-XV.sz.) és a keresztes hadjáratok konok hősiessége – és végül a nagy reformátorok és igehirdetők hite, nem pedig a több mint két évszázada védekezve visszavonuló, értékeiben relativizálódott és az ateista racionalitás folyamatos pergőtüzének kitett mai nyugateurópai kereszténység! A lényegében ateista fogantatású racionalitás a fogyasztást isteníti, a minden fajta élvhajhászást pedig az élet központi értékévé emeli. Ez a társadalom soha sem lesz képes arra, hogy eszmei síkon felvegye a küzdelmet az életet egy magasabbrendű rendszer részeként elfogadó, életigenlő és kemény társadalmi szabályoknak magát alávető iszlámhittel szembe.

A Nyugat azt hitte, hogy az élvezeteket mindenek fölé helyező világnézete megejti és megnyeri majd a jövevények millióit. Ezzel szemben az történt, hogy a napjában ötször térdreboruló és homlokukkal a földet megérintő imádkozó iszlámhitűek jórésze megvetéssel, sőt csömörérzéssel fordult el a mai nyugat-európaiak gyakorlatilag semmiben sem hívő képmutatásától.

A fogyasztói társadalomtól és a „mindent szabad, amire pénzed van” lehetőségeitől elfordulva próbáltak ezek a jövevények fogódzókat találni őseik hitében, egyszerű életvitelében és az utódok vállalásában, a „bűnös, nyugati életforma” elutasításával.

Természetesen, akadnak szép számmal asszimilánsok is soraikban, de ez nem a döntő többség! És itt van a bajok, a hibás számítás gyökere. Mert az iszlámhitűek többsége meg van győződve a hite és a világnézete magasabbrendűségéről a nyugati társadalom üres, anyagelvű nihilizmusával szemben. És ha nagyon őszinték próbálunk lenni és kelet-európaiakként szembenézünk önmagunkkal, akkor úgy tűnik, hogy valami igaza lehet annak a sokgyermekes iszlámhitű apának és anyának, aki nem retteg, hanem örvend a gyermekáldásnak, és hisz abban, hogy az ő istene segít majd neki ezeket felnevelni. Ami az élet és a társadalom jövője szempontjából mindenképpen magasabbrendű szemlélet a gyermektelen, a meghasonlott, a holnapjaitól rettegő és a majdnem semmiben sem hívő nyugateurópai átlagpolgár ürességével szemben.

A Charlie Hebdo egyik életben maradt karikaturistája elmondta, hogy a céljuk a karikatúrákkal nem a provokáció volt, hanem „csak nevetségessé akarták tenni a szélsőségeseket, legyen szó muszlim, zsidó vagy katolikusokról”. Ez a megjegyzés felvet egy sor kérdést: hol kezdődik a „szélsőséges” vallásosság, azaz mi minősül „normális” és mi szélsőséges vallásosságnak? Azután: ki állapítja meg és milyen minőségben azt, hogy milyen manifesztáció minősíthető szélsőségesnek? Talán nem éppen egy köztudottan istentagadó gúnylap tehetségesen krokizó karikaturistája lehet az erkölcsi fórum és annak a mércének a birtokosa, aki egy másik ember hite és meggyőződése felett ítélkezhet, illetve abba szabadon belegázolhat!?

Michel Houllebecq francia író a Behódolás (Soumission) című, nagy visszhangot kiváltó új regényéről szólva elmondja: eredetileg úgy tervezte, hogy megtéréstörténetének főhőse egy katolikus vallású lesz, de utóbb, amikor hosszú évek után visszatelepedett Franciaországba, olyan változásokat ismert fel a francia, illetve a nyugat-európai társadalomban, amelyek arról győzték meg, hogy a felvilágosodásra alapozott nyugati civilizáció a végéhez érkezett. Ekkor lett a regénye főhőse egy muzulmán vallású francia. A regény végkonklúziója, hogy az élet legfontosabb, alapvető kérdéseire az egyre kombattívabb iszlám képes olyan válaszokat megfogalmazni, amelyekre a megfáradt nyugati civilizáció már képtelen.

Michel Houllebecq szerint Franciaországban, akárcsak Angliában és Németországban is, két világ létezik egymás mellett. Amelyek osztoznak ugyan egymással térben és időben, sőt még a mindennapi munkában is, de azontúl semmi másban. Más a világlátásuk, eltérőek a szokásaik, az erkölcseik, a boldogságeszményük, egyszóval szinte minden vonatkozásban ellentétesek egymással. Ezt a skizofrén párhuzamosságot kellene valahogy feloldani és megszüntetni – mondja –, de senki sem tudja, hogyan. A megoldások – ha ilyenek egyáltalán léteznek – már a jelen pillanatban is megkésettnek tűnnek. A párizsi elővárosok évekkel ezelőtti súlyos zavargásai is erre figyelmeztettek. A helyzet azóta sem javult, ellenkezőleg, romlott.

A tény, hogy a tizenhét emberéletet követelő két barbár tömeggyilkosság után egy héttel a csak azért is megjelenő Charlie Hebdo az addigi átlag heti ötvenezres példányszáma helyett hárommillió (!) példányban fogyott el, azt bizonyítja, hogy a hetilap – immár halott – karikaturistáinak a realitásokhoz való viszonyulása élesen tükrözte a francia társadalom önmagába nézésre való képtelenségét, önáltató és a valós társadalmi problémák megoldását elutasító magatartását. Annak a társadalmi szindrómának a kivetülését, amely első reflexként minden negatív jelenségért önmagán kívül keresi az okokat.

A Charlie Hebdo szerkesztői évek, sőt évtizedek óta abból éltek, hogy kigúnyoltak és így megaláztak mindenféle vallásos hitet, illetve az azokat valló embereket, amelyeket ide s tova ezerötszáz esztendeje a magukénak vallottak az emberek itt, Európában, amelyek meghatározták a létüket, a gondolkodásukat, amelyekre felépítették a világukat és egy olyan civilizációt, amely Európát a világ legfejlettebb régiójává emelte.

Írom ezeket a sorokat a Krisztus utáni 21. század második évtizedének a derekán, abban az Erdélyországban, amely három nagy kultúrkör ütközőpontján féltucatnyi vallásfelekezet egymás mellett élésének a színtere volt. Színtere és nagyon korán, négyszázötven évvel ezelőtt már törvénnyel védett otthona. Egy olyan otthona, amelyik nem adott teret az inkvizíciónak, nem engedett meg Szent Bertalan éjszaka méretű vérengzéseket, nem engedte meg a guillotine-ok működését a vélt vagy valós meggyőződésbeli különbözőségek miatti konfliktusok megoldására. Ellenkezőleg, az Oszmán Birodalom torkában és a keleti kereszténység terjedésének az útjában képes volt a maga erejéből és meggyőződéséből a hitbéli tolerancia földjévé és védőbástyájává válnia! Ahová a hitükért üldözést szenvedők nem csak a környező országokból, hanem a távolabbi Nyugat-Európából menekülve is védelmet találtak.

De vajon kitől és mitől fél Nyugat-Európa mai társadalma? Erről érdemes lesz egy külön fejtegetésben kitérni.