Talán az a legjobb benne, hogy megszűnik a hírfolyam.

Mármint az ünnepben.

Eszembe se jut bekapcsolni a világot, nem érdekelnek az örökös fejlemények, mert ilyenkor jobban látszik, hogy ugyanannak a semminek az örökös verziói.

Az ünnep tehát ilyen értelemben cinikussá emel, mert nem hagyom magam átverni: ők vannak értem, és nem fordítva. Újranézem a karácsonyi filmeket, bekapom a maszlagot, és eggyé válok a világ több milliónyi fogyasztójával. Billentyű vagyok a klaviatúrán. Ha választhatnék, akkor természetesen: a Delete. Miközben mások összerakják a csillagszórós idillt, én kitörlöm őket. Azzal a hittel, hogy később még hálásak lesznek érte.

Ki- és becserélem az ajándékokat. Igény szerint. Jó vagyok és gyantaszagú. A pillanathoz öltözöm, mint a hivatásosak. Már azon az elhagyott telken látom, ahol a fákat válogatjuk, hogy milyenek lesznek majd vízkeresztkor: kiszáradt, lelketlen, tűlevél nélküli karók, amelyeken még leng egy-két kibelezett szaloncukor. Ahogy az étel halad végig a belek alagútjain.

A lelkem olyan, mint egy kiskutya, de nem szeretném, ha agyonsimogatnák. Inkább csak kergessenek az asztal körül, mert úgy még hihető, hogy élek. Persze tudom, hogy mi lesz a vége: kimúlok a sok jutalomfalattól.

Megint egy újabb év, hogy nem fogadok meg semmit, hogy végül mindet maradéktalanul be is tartsam. Néha úgy érzem, minden lepergő hónap egy-egy lépés, amellyel távolodom magamtól. Már ott integetek a kert végében, már az utca elején, a pályaudvaron. Elszántnak tűnök. Mi lesz ha végképp elutazom, én meg itt ragadok?

Beszéljek, mondja, de úgy néz rám, hogy semmi sem jut az eszembe. Egymás mellé préselődtünk egy bevásárlóközpontban, mozdulni sem lehet. Mindent beleng a szeretet illatosítója. Aztán nem bírja tovább, és a fülemhez hajol: a kisjézust varrattam a fenekemre. Hüledezve nézek rá, érzem, ahogy átpréselik a bőröm a kereszténység szent tüskéi. Egy perc és felszúrom rá ezt a némbert. De úgysem mutatnám meg neked, teszi hozzá lebiggyesztett ajakkal. Érzem, ahogy elönt a szerelem forrósága. Az egyperces vágy hatalma.

Most már bármit leírhatsz, súgja bennem a kisördög. Magad ellentéte is lehetsz, prémium csomag. Kibontom magam a dobozból, lehúzom a szalagot. Még rajtam az árcímke. És fel kell fújni, mint egy guminőt. Kidagadok a fa alól. Már életnagyságú vagyok. Bármikor megszólalhatok, verset is írhatok, ha úgy hozza a kedvem. De az angyal sem maradt tétlen. Egy molettebb jön, dús szárnyakkal, kezében hatalmas tű. Ha van a földön kegyelem, most kipukkanok végre. De nem hatol át a műanyag bőrömön. Úgy maradok, felfújva, lélegzetvétel nélkül.

Megfulladok, lihegem a Csendes éj dallamára.

A műszemem sarkából még látom a csillagos eget.

Semmi sem változik. De talán épp ez az egyetlen öröm.