A Magyar Narancs és a Könyvesblog is elkezdte kiszórni a listáit. Legjobb könyvek, legjobb filmek, legjobb sorozatok.

Persze addig jók ezek, amíg senki sem veszi túl komolyan. Sem az, aki egyáltalán nem került rá, sem az, aki az élen végzett. Mint ahogy azzal is nehéz mit kezdeni igazán, hogy az idei év legkeresettebb szerzői Ken Follett, Gyarmati Fanni és Nyáry Krisztián. Viszont ez még olyan szempontból megnyugtató, hogy ennél rémesebb dobogósokat is el tudtam volna képzelni, bár egy ideje úgy választok könyvet, hogy az minél messzebb legyen a csatazajtól. Mindig attól tartok, hogy a divat, az épp aktuális népszerűség olyasmiket is beleolvastat a műbe, amit nem szeretnék. Az olvasó, valahogy olyan, mint az esküdtek: akkor tud a maga ízlése szerint dönteni, ha egy kicist eltávolítja magát a külső világtól. Ha nem befolyásolják hamar elülő harsányságok.

Ennek ellenére jó ismerősöket látni a listákon. Azokat, akik megérdemelnek egy kis figyelmet a „sztárok” mellett. Akiknek ezek a visszajelzések épp arra jók, hogy ne savanyodjanak bele a meg nem értettség néha oly vonzó szerepkörébe, hogy tiszta fejjel fogjanak bele az új könyvbe. Ne kelljen folyton oldalra lesni, húzni a képzeletbeli strigulákat, min nevethet és min nem a nagyérdemű. Móricz mesélhetne erről, pedig őt azért elkényeztette az élet. De hát ha valaki színpadi sikerekre is vágyik...

A könyvbemutatón némiképp váratlanul megkérdezte tőlem Körösi Zoltán, hogy vágyom-e a sikerre? Olyanra semmiképpen sem, mondtam, ami azzal járna, hogy bárhol felismerjenek. Emlékszem, mennyire zavart eleinte, amikor a kolozsvári Krónika fényképpel közölte a vezércikkeket. Igazából olyan mértékű sikerre vágyom, amit még el tudnék viselni. Ami megáll valahol az asztal sarkánál, és még kérlelésre sem jön közelebb. Még véletlenül sem szivárog be a mondatokba, a gesztusokba. Ha túl nagy lenne, még azt hinném, hogy ez eleve járt nekem. És megpróbálnám megvédeni, kisajátítani, és az már egyenes út az önjelölt költőfejedelemség felé. Csupa olyasmi felé, amin annyit derültem a pálya elején.

De szerencsére láttam jó példákat is. Szilágyi István jut eszembe, aki 2002-ben nem kért a Magyar Irodalmi Díjból, mert azt megosztották, ő viszont nem fél regényt írt, hanem egy egészet. Vagy hogy Székely János minden követ megmozgat, hogy a kilencvenes évek legelején vegyék le őt a Kossuth-díjasok listájáról. Sokáig nem értettem, hogy miért, milyen ravasz nárcizmus vezette erre. Aztán elolvastam tőle, amit lehetett, és megértettem, hogy szó sem volt semmiféle öntetszelgésről, hízelkedésről, fifikás hírverésről. Bizonyos művek és szerzők eleve felette állnak az alkuknak. Nem egyeztethetők össze vele.

Hüledezve hallgatom, amikor arról mesélnek, hogy kollégák mi mindent hajlandók elkövetni egy-egy díj, elismerés, babérkoszorú érdekében. Mennyi lelemény, furakodás, helyezkedés kell ahhoz, hogy majd az átvétel pillanatában meghatódjon: milyen jó, hogy a kollégák, a szakma is gondol rájuk. Az értékeikre, mondataik ívére. Azt hiszem, kicsit olyan ez, mint a látogatás a szalámigyárban. Egy ponton túl nem bírod ki, beleskelődsz az üstökbe, és látod, mi minden rotyog, erjed és bomlik ott fel a végső íz érdekében. És akkor menthetetlenül oda az étvágy.

Az a legjobb, ha az olvasó szán néha egy kis figyelmet arra, hogy megírja, mi volt jó vagy épp rossza a könyvben. Ezért is ajánlom például az olyan fórumokat mint a moly.hu, ahol néhanap őszintén „beszélnek” ki egy-egy regényt. A maguk szavaival. Birkóznak velük, vagy épp engednek nekik. Megfogalmazzák kétségeiket és az örömüket is. Hogy jó volt ezt a világot forgatni néhány napig. Ha van igazi Kossuth-díj, akkor azt ott kell keresni valahol.