Emlékeznünk kellene. És nem csak december 15-én, december 15-re. Vagy, ami még rosszabb, kizárólag csak december 22-én, december 22-re. Megfeledkezve, sőt tagadva azt, ami huszonöt évvel ezelőtt, az év utolsó hónapjának idusán történt.

Emlékeznünk kellene azokra az időkre, amikor télen a lakásainkban hidegebb volt, mint az utcákon. Amikor – a gyakori áramszünetek miatt – a lámpaolaj értékesebb volt, mint a valuta. Amikor napi 30 dekagramm kenyér, havi egy kiló liszt és cukor, egy liter olaj volt a fejadag. Évente kétszer jutottunk disznóhúshoz – május elsején és augusztus 23-án –, feltéve, ha a sorbanállók engedték, hogy a hentes előrefurakodjon és kinyissa az üzletét.

Amikor a világ legnehezebb nyelve a magyar volt, hiszen a magyar újságokban, könyvekben azt írta: Sfântu Gheorghe és így kellett olvasni: Sepsiszentgyörgy. Amikor az olvasók azt remélték, hogy a megvásárolt napilap első oldalán végre ott a gyászjelentés, mert azt, hogy lehunyta mind a két szemét mind a két szemét, csak az első oldalon közölhették volna.

Amikor Kolozsvárt megszűnt a Művelődés, Bukarestben menesztették A Hét vezetőit, amikor elsötétült a Román Televízió magyar adása idején a képernyő, nem szólt a rádió. Amikor a magyar középiskolás diákok zöme már csak román osztályokba iratkozhatott, amikor kis híján megszűnt a magyar nyelvű egyetemi képzés, de aki magyarul végezte a pedát vagy az orvosit, az is csak arra számíthatott, hogy színromán településre kap kinevezést.

Amikor a művészek rettegtek attól, hogy felkérik, fessenek jó képet az Elvtárs vagy az Elvtársnő születése napjára, s vacogni kezdtek, amikor éjszaka a Szekuritáte autója megállt az ablakuk alatt, a szekus hóna alatt hozta a bűnjelt, a képet, s micsoda megnyugvás töltötte el alkotóját, hogy annyi csupán a baj, hogy a csendéleten megjelenített citromot kellene átfesteni naranccsá, nehogy azt gondolja a Diktátor vagy a Diktátorina, hogy ez valamiféle allúzió a fanyar életre.

Amikor Orsovánál a Dunába lőtték azokat, akik az akkori Kánaánba, Jugoszláviába akartak menekülni. Amikor házastársak súgták be egymást, fiak figyelték az apákat, apák jelentették fel a fiaikat.

Emlékezni kellene, de oly rövid az emlékezet! Szinte minden nyomorúságot hősiességgé, minden szennyet széppé emel. A történelemhamisítás malmai lassan őrölnek, s a Diktátor átvedlik a nép szeretett fiává. (Egy áprilisi felmérés szerint megnyerte volna az államfőválasztást Nicolae Ceauşescu, a huszonöt éve kivégzett kommunista vezető, ha indulhatott volna a novemberi romániai voksoláson.) A besúgók és besúgottak fényképei ugyanazon a falon lógnak, csak a besúgókról több méltató szó esik. A megyei párttitkárok helyét elfoglalják a prefektusok. (Demokratikus szemléletmódjukra vall a kovásznai kormánymegbízott tüsténtkedése kézdivásárhelyi feketezászló-ügyben. Bár a büntetőtörvénykönyvből kivették a román szimbólumok elleni támadás vétségét, keresni kell valamilyen passzust, aminek alapján megtorolható ez az arcátlanság – mondta a törvényesség őre...)

Azt már gondolni sem merem, hogy a kommunista titkosrendőrség ereje átszállhatna a Korrupcióelleni Ügyészségre, a nép lelkes tetszésnyilvánítása – Akasszátok fel a korruptakat! – közepette.

Mivel nehezen tanulunk és könnyen felejtünk, a történelem sokszor megismétli önmagát.

Ezért kellene valamiféle adventet ülnünk ama 1989-e megváltó karácsonynak nevezett fordulatra emlékezve. Bűnbánatot tartanunk. Tükröt magunk elé is. Mit tettünk, mivé lett a világ munkánk által? Sikerült-e megállítanunk az elszegényedést? Hatékonnyá tennünk az oktatást? Sikerült-e elmélyíteni a társadalmi, közösségi szolidaritást? Csökkentenünk a kivándorlási vágyat?

Ha tíz évvel ezelőtt még talánnal válaszolhattunk volna e kérdésekre, félő, hogy mára csak a lehajtott fej és a nem maradt.

Az elmúlt huszonöt év is immár történelem. Elegendő és elengedhetetlen harc lesz bevallani. Hamisan tanúskodik azonban, aki a legújabb kort december 22-től és Bukarestből datálja. Az 1989. december 11-én a Magyar Televízió Panoráma műsorában sarjadt, és december 15-én Temesváron Tőkés László református lelkész parókiáján és paplakja előtt bontakozott ki.

Emlékezzünk!