Szinte külön szertartás.

Kézbe venni, megtapogatni, beleszagolni a lapok közé. Érezni a testét. Gerincét, súlyát. A borító hűvösét. Szinte máris érzed, ahogy beléd kapaszkodik. Nézed a finom részleteket, a metszett betűk remegő árnyékát. És máris elkezd futni a szemed időn, téren át, legyőzve minden dimenziót. Művészet ez is, bár alig szólnak róla a könyvek.

Hirtelen meg lehet fogni azt a ki tudja hány éves küszködést és örömöt, csodát és a reggeli ébredéseket, a kényszert, hogy oda kell ülni századjára, százegyedjére is, és hogy ebben néha nincs semmi misztikum. Se múzsa, se ihlet. Se tehetség.

Mi kell a jó regényhez, kérdeztem egyszer Szilágyi Pista bácsit. Gyakran jártunk be a Helikonhoz, hiszen volt már egy lap a lapban, a Serény Múmia, ahol minket is közöltek, a süvölvényeket. És akkor már jó volt meghallgatni a folyton sztorizó felnőtteket, Mózes Attilát és Király Lacit. Meghallgatni az inkább hallgatag, épp ezért mogorvának tűnő Szilágyit. Szóval rám nézett, abbahagyta egy pillanatra a pipázást. Láttam, hogy elgondolkodik, vajon elárulja-e a titkot. Aztán szívott egyet a pipán, s csak annyit mondott: Segg, fiam, jó nagy segg.

Mert nem csak a tehetségen múlik minden. A tehetség ugyanis hajlamos elfáradni, csak fejben dolgozni, és számos kifogást keresni, amikor már az ujjaké lenne a főszerep. Ó, még csak ezt a cikket elolvasom, nézek valamit a tévében, telefonálok, fontoskodom. Ide-oda pöckölöm a kurzort. De a mondatok csak nem akarnak szaporodni. Na, ekkor jön, mert jőnie kell, a kiűzött, mindmáig el nem ismert múzsának, a Kitartásnak. A seggnek.

Mert nem mindig húz a történet, nem mindig állnak kézhez a szereplők. Sok a zendülés, a nyílt ellenszegülés. Sok a megtorpanás, a zsákutca, ahonnan vissza kell fordulni, mert minél makacsabban megyünk előre, annál többet kell majd megtenni visszafelé is. Néha a mondatok is leülnek, elvesztik fényüket, ide-oda lófrálnak. Úgy tűnik, semminek nincs helye, legalábbis nem ott, ahol épp vannak. És akkor lassan megfogalmazódik minden kérdések legkínzóbbika: miért is fogtam neki? Vagy néha más formában is: mi a fenét akartam elérni? És egyáltalán: kit érdekelne ez az egész?

De amikor megfogod, mindez már a múlté. Akkor jársz egy pillanatig a vízen, vagy legalábbis megpróbálod, ahogy az Örkény egypercesében az író. Igen, akkor vagy író talán. A munka után. Munka közben: csak napszámos. Lírai kulák. Mondatkergető lepkevadász. Fantáziátlan melós.

S amikor leteszed, már el is engedted. Onnan már neki kell küzdenie az olvasó figyelméért, válaszolni vagy hallgatni, sok mindent már nem lehet tenni érte. Drukkolsz, legfeljebb. Szimpátiával, ahogy a gyengébb csapatnak szoktál az esélyes ellen. Az sem baj, ha szépen veszít. Ha viszont nyer, nem is nagyon tudsz, mit mondani. A győzelem valahogy mindig önmagát magyarázza. És sokkal több gazdája volnál.

Két hét múlva, amikor már a boltban veszed le a polcról, már idegen test. Alig ismersz rá. Tudod, hogy belőled van, de csak úgy, mint a kihúzott fog, kibányászott vesekő. Kérdeznek róla, de igazából csak a vállad vonogatnád. Igen, valamikor ez még élő, eleven volt. Valami súly benned. Neked már csak a hiány ismerős, az a tátongó lyuk, ahonnan kivették, és ami még nem volt képes beforrni. Legfeljebb azt tudnád megmutatni, de hát arra ki kíváncsi? Még visszajárnak a szereplők, köszönnek, belebámulnak az arcodba. Hessegetnéd el őket, mert már állnak sorba a következők. Másoknak kell kiadni az albérletet. A fantáziagarzont.

Amikor megfogod, pillanatra megáll a kerék. Már nem tol az előbbi, még nem húz a következő. Időn kívüli idő ez. Szálka a teremtés fájából.

Kicsit már sajog a bőröd alatt.