Románia egyik legismertebb televíziós újságírója, Robert Turcescu váratlan vallomást tett. „Beismerte”, hogy a román hadsereg hírszerző és kémszolgálatánál dolgozott titkos állományú hivatásos katonatisztként.

Az idézőjel azért indokolt, mert könnyen megtörténhet, hogy beismertették – azaz megzsarolták –, de az is kiderülhet, hogy Turcescu csak blöffölt. Esetleg újabb parancsot teljesített, s a „beismerés” csak egy politikai sakkjátszma nyitó lépése. Turcescu hősiesnek szánt öndeheroizáló cselekedetével is azt bizonyította, amit sokan sejtettek róla: ő csak báb, a hírtévéknek nyilatkozó neves pszichiáter szerint: futó... a Nagy Játékos kezében.

Noha egyre többen hajlanak arra, hogy Turcescu misztikus gyónásának köze lehet az elnökválasztási kampányhoz, mintegy előkészíti a nagy – ám bűncselekménynek számító – leleplezést, ne szaladjunk előre! Várjuk meg a következő lépést e játszmában!

A sztárműsorvezető bejelentése viszont felveti a kérdést: megbízhat-e továbbra is a társadalom a médiában?

Régóta figyelemmel követem, hogyan válnak egyik-másik hazai és külföldi televíziós csatorna, napilap újságírói a bizalmatlanság tolmácsaivá. Hogyan gyártanak ideológiákat az általuk támogatott vagy az őket támogató politikusok botor kijelentéseinek, ballépéseinek védelmében, illetve azok ellenfeleivel szemben. Hogyan szórják el a társadalmi békételenség magjait még ki sem mondott felsőbb óhajra.

A bértollnok újságírók védelmét leginkább az az általános – de elhibázott – vélekedés biztosítja, hogy az újságírónak függetlennek kellene lennie. Mivel ez a függetlenség gyakorlatilag megvalósíthatatlan, a bértollnokok sem rosszabbak, mint azok, akik mindenki másnál gyorsabban, sokszor a tények felületesebb ismeretében, leírják sejtéseiket, véleményüket. (Ám sohasem bizonyosságaikat. A jó publicistának nincsenek bizonyosságai, csak kételyei, csak megérzései, amelyet azért közöl, hogy az olvasó kritikusan közelítsen ezekhez, ellenérveket keressen és találjon, így saját véleményt alakítson ki).

Az évezred első évtizedének a végén – egy elveszített választás után – az amerikai konzervatív újságíró kifakadt: eddig azt hitte, hogy az újságírás az egyetlen olyan szakma, amelyben a fogyasztók igényeitől el lehet tekinteni, mert az olvasók objektív beszámolókat várnak. Hát nem! Már azért sem, mert az objektivitás relatív fogalom. (Ha úgy véli, mint én, akkor objektív, ha kicsit másként látja, akkor szubjektív, ha teljesen másként tálalja: gazember.)

A médiakutatóknak be kellett látniuk, ha egy boltban a vásárlók igényét nem elégítik ki, az üzlet csődbe megy. A részlehajló újságok viszont nem mennek csődbe. Talán azért nem, mert a médiafogyasztók – noha mindig az ellenkezőjét hangsúlyozzák – valójában részrehajló sajtóra vágynak, amely megerősíti őket meggyőződéseikben. A sajtó is kielégíti a vásárlói igényeket, azáltal, hogy nem csak racionálisan, de érzelmileg is közelít a politikai, társadalmi kérdésekhez.

A sajtó nem tölcsér, amely kétségbevonhatatlan tények csepegtetésével alakítja az olvasók világnézetét, választási opcióját. A felelős újságíró tudja, hogy egyetlen dolgot tehet: a társadalmi bizalom hídját építgetheti. Ha ez a bizalom létezik újságíró és az olvasó között, akkor utóbbi hajlandó elfogadni olyan tényeket is a szerzőtől, ami addig nem fért volna bele meggyőződéseibe, s amely meggyőződéseinek újrarendezésére késztetik őt.

Robert Turcescu többszöri árulása éppen azért veszedelmes, mert okkult, demokráciaellenes erőket szolgál. Máris sokan mondják, mindenki, aki a sajtóban dolgozik ügynök, a média a politikum szolgálatába szegődött, nincs is szükség komoly és közszolgálati sajtóra.

Tagadhatatlan, hogy titkosügynökök dolgoznak a médiában. Azokban az országokban is, ahol ezt a törvény tiltja. (Ettől titkosak.) Romániában csak egy ajánlás szól arról, hogy ügynökök kíméljék a sajtót. Azért is, mert a szabad, a külső politikai érdekektől nem befolyásolt sajtó a legjobb és leghitelesebb információforrás. De a legtöbb újságírónak fontosabb az olvasók bizalma, az igazság(osság) keresésének izgalma, a szabad vélemény nyilvánítás, mint az alezredesi rang.

Turcescu pillanatig sem volt újságíró. Legalábbis attól a pillanattól fogva, hogy elkezdett mások kérésére, nyomására hazudni. Amikor azt lódította, hogy újságíró, vagy amikor azt, hogy ügynök.