Vitára invitálta, vitára ingerelte volna az Erdélyi Magyar Néppárt elnökjelöltje, Szilágyi Zsolt az RMDSZ elnökét és elnökjelöltjét, Kelemen Hunort. Voltak, akik már-már amolyan Kossuth–Széchenyi szó-pár(t)bajt vizionáltak. Mert a Kossuth–Széchenyi ellentét az erdélyi magyar társadalomban is elkerülhetetlenül vitát kelt: gazdasági megerősödés és kis lépések, vagy radikális lépések és elkülönülő tömbmagyarság? RMDSZ vagy EMNT?

Azért van jelentősége és aktualitása a 170 éves disputának, mert mi ugyanabban a történeti korszakban élünk, mint Széchenyi és Kossuth. Ugyanis, ha egy vita nem képes elnyugodni annyi idő után sem, akkor ennek valószínűleg az az oka, hogy a későbbi korszak emberének olyasféle problémákkal, olyasféle gondokkal kell szembenéznie, amelyekkel másfél évszázaddal korábbi elődeink is viaskodtak: nagyhatalmak és kis államok viszonya; többség és kisebbség kapcsolata; nemzetfogalom: kulturális nemzet és/vagy államnemzet; népi demokrácia vagy az elitek hatalma? Mind-mind olyan kérdések, amelyekkel a reformkor óta minden kelet-európai politikusnak, de minden köztes európai polgárnak is szembesülnie kellett. Márpedig hogyha mi, magyarok ezeken a dilemmákon gondolkodunk, akkor óhatatlanul meg kell idéznünk Kossuth és Széchenyi személyiségét, szellemét, vitáját – ám amikor ezt tesszük, akkor is mindig saját magunkról és korunkról beszélünk.

Játsszunk csak el az idővel! Gondolatban helyettesítsük be a múlt személyiségeit a ma politikusaival! Széchenyi a Habsburgok segítségével szerette volna véghezvinni a reformokat, ellentétben Kossuthtal, aki vállalta a dinasztiával való szembefordulást is, és aki szerint a Habsburg-hű arisztokráciát nemzetietlennek tartotta. Széchenyi megfontolt, óvatos, lassabb reformpolitikát támogatott, míg Kossuth a gyorsabb változások híve volt. Széchenyi elzárkózott mindenfajta törvénytelen lépéstől, Kossuth viszont a néptömeget használta volna bázisául.

A sportszerűség, úriemberség tekintetében sem állhatunk Kossuth vagy Széchenyi oldalára, mert mindketten folyamodtak alantas eszközökhöz fölényük biztosítása és a tömegek vagy az elit támogatásának elnyerése érdekében.

Durván leegyszerűsítő volt Széchenyi véleménye Kossuth politikai szerepéről, szerinte Kossuth mindössze egy demagóg, a nemesség kedvét kereső izgatónál semmiképpen sem több. És az igazsághoz hozzátartozik, hogy valóban voltak olyan pillanatok, amikor Kossuth ebbe a szerepbe bújt, nem utolsósorban azért, hogy ellenfele fölébe kerekedjen.

Rágalom a Kossuth által gyakran sugallt Széchenyi-jellemzés is, amely szerint a gróf a kormánykörökkel cimboráló nagyúr, akitől nem várható a nemzet meggyőződésből fakadó képviselete. Ám voltak időszakok, amikor – Kossuth legyőzése érdekében – Széchenyi tényleg ezt a szerepet játszotta el.

Aki a jelenben valamely politikai irányzatnak híve, az könnyedén hirdetheti ki a pontozásos győzelmet, a fanatikusok egyenesen kiütéses Kossuth- vagy Széchenyi-győzelemről beszélnek. Noha a kritikus szemlélő és elemző számára a disputa jelenleg eldönthetetlen. De vitázni kell, mert a kulturált vitából származhat csak a kompromisszumhoz elvezető párbeszéd. Enélkül pedig nincs jövő. Ez nem vitás!

Ám az sem, hogy mikor és miért kell vitázni. És mikor vágyunk vitán felül a csendre.

Például most.

Ahogyan Kovács Péter, az RMDSZ kampányfőnöke is mondta: „Nincs miről vitáznunk Szilágyi Zsolttal, a mi szempontunkból nincsenek közöttünk vitás kérdések!” Mindkét jelölt programjában szerepel az erdélyi magyar autonómia. Az RMDSZ programjában a szórványt segítő kulturális autonómia is. Az önrendelkezés nem melléknév. Így nincs önrendelkezőbb és legönrendelkezőbb. A két autonómia programot – amelyből csak az egyiket, s azt is csak kiszivárogtatva ismerhettük meg – nem szükséges és nem is szerencsés most, az elnökválasztási kampányban ütköztetni. Számos erdélyi magyar választó és néhány többségi román is arra kíváncsi: mit akar az RMDSZ, mit akar az EMNP? Külön-külön.

Az erdélyi magyar politikai csörte eddigi forgatókönyve szerint az EMNP az ellen állt, ami mellé az RMDSZ. Most ezért biztató Szilágyi Zsolt nyilatkozata a Magyar Demokratának: „Én azonban nem valaki ellen, hanem valamiért indulok.” Biztató, de nem megnyugtató, mert ugyanabban az interjúban Szilágyi azzal vádolja ellenfelét, hogy eladta a magyarok voksait Pontának. (Mintha a magyarok voksai hasonlatosak lennének ahhoz az északi sarkhoz, amelyet Cincogó Felicián haza vitt és betett az asztala alá.)

Úgy tűnik, az EMNP nem tud elszakadni attól a gyakorlattól, hogy kizárólag az RMDSZ ellenében határozza meg programját, törekvéseit, cselekvéseit. Az RMDSZ ellenében keresse támogatóit. Erre utal a számos erdélyi magyar újságban is újraközölt interjú másik Szilágyi-tézise: „Romániában van egy Erdély-központú magyar politika és van egy Bukarest-központú magyar politika. Őszintén be kell vallanunk, hogy mind ez idáig a Bukarest-központúság fölényes túlsúlyban volt.”

Ezzel szemben az igazság az, hogy van egy Budapestre, illetve egy Bukarestre figyelő erdélyi magyar politikai elit. Utóbbi igyekszik Budapesttel is együttműködni, ha a magyar kormány is úgy akarja. Előbbi – mint a kampánynyitó előtti kortesinterjúból kiderül – bűnnek tartja a Bukaresttel való paktumokat. Noha a székelyföldi autonómia sorsa is Bukarestben dől el.

Szilágyi Zsoltnak nem Kelemen Hunor ellen kellene hadakoznia, akkor sem, ha hajdanán Kossuth is Széchenyi ellen agitálva vált ismertté. Ám más idők voltak azok. Más emberek.

Hogy ez a vita csak árnyékbokszolás lenne, helyesen ismerte fel az RMDSZ.