Papp Sándor Zsigmond: Gyere, őrült!

Igazi vurstli ez az ország. Mintha Rejtő Jenő utazna a bolondok hajóján a süketek országa felé. Lengenek a pofonok, mindenki szid mindenkit, hiszen úgysem hallják egymást, s ha mégis, nyugodtan legyinthetnek: de hát ez bolond beszéd!

Egy viszont biztosnak tűnik: Csender Levente nevét most az is megjegyezte, aki egyetlen kötetét sem ismerte a háromból. S hát nem erre vágyik minden író? Persze a hír kétes, hiszen a pofozkodás kétes siker, még ha a pofon jó oldalán állunk is. Azt persze jó tudni, hogy Levente székely, vagyis nem román, míg Kukorelly, a sértett, LMP-s képviselő volt, vagyis szintén magyar, és nem liberális, ahogy azt sokan fosztóképzőként értelmezik. Vagyis két magyar zördült össze a kocsmában, az egyik szerint a másik túl hangosan és hamisan énekelt, mire az énekes elégtételt vett. Nyolc napon túl gyógyulót. Jó lenne ezt annak venni, ami: testi sértésnek, elszabadult indulatnak és nem politikai csatározásnak. Mert bármilyen furcsa is, az írók többsége még képes szót érteni egymással, borozgatni, ha úgy hozza a sors, pláne Kukorelly, aki bárkivel képes megvitatni nézeteit, mert úgy érzi, csak ettől mehet előrébb valami, ország, nemzet, egyén: ha meghallgatjuk egymást.

De ettől az incidenstől nem lett sem jobb, sem rosszabb a tokaji írótábor, nem lett sem jobb, sem rosszabb író Csender, s az is borítékolható, hogy emitt lassan hőssé emelkedik, amott pedig persona non gratává süllyed. Persze jó lenne a kettő között megállni valahol, mert az sem jó, ha megbélyegzett író lesz belőle, de az sem, ha libsiverő nemzetmentő. Mint ahogy Kukorellynek sem jó, ha mártírrá balzsamozzák bizonyos fórumokon, miközben ez a szerep áll tőle a legtávolabb. És mi sem maradhatunk majd olvasók, mert azonnal színt kell majd vallani, tán már azzal is, hogy kinek a könyvét vesszük a kezünkbe. Igazából rendőrségi ügy ez, s tényleg jó lenne, ha ők tennének igazságot, s ezzel vége is lenne, mert a puskaporos hordó körül nem igazán perspektivikus fáklyával rohangálni. (Jó hír, hogy azóta Csender, aki tettét pillanatnyi érzelmi túlfűtöttséggel magyarázta, bocsánatot kért Kukorellytől, aki ezt el is fogadta. Sőt, Csender jelezte, hogy amint lehet, meglátogatja.)

Hiszen mondom: őrület az egész. Lassan Érpatak polgármestere, bizonyos Orosz Mihály Zoltán válik az ország legfőbb politikai stand-upos humoristájává, a jövő évi Karinthy-gyűrű legfőbb várományosává. Elég bármelyik videóját megnézni, hogy belássuk a Dumaszínház csupán halvány papírmasé e zseni mellett. Hiszen ritkán látni oly parodistát, aki önnön féltett gyűlölködését figurázná ki ilyen hiteles hévvel, torokszorítóan, tört magyar mondatokban. Úgy, hogy az ember már helyette venné be a gyógyszereket. Ám ha egy pillanatig is komolyan vesszük az akasztós, jelmezbálos elöljárót, akkor bizony sírnunk kell. Csöndben, a sarokban. Mert akkor már nincs visszaút.

És akkor nem beszéltünk még arról a csöppet sem visszafogott zsidózásról, amit Kertész Imre magas állami kitüntetése csalogatott elő ismét. Augusztus huszadikán veheti majd át, ha egészsége engedi. Azt mindig is tudtuk, hogy Kertész megosztja az országot, hogy sokaknak a Berlinben élő, magyar Nobel-díjas csak Imre Kertész. Az állami kitüntetés tán ezt próbálná meg ellensúlyozni, és szerezni legalább egy piros pontot a náci megszállás emlékműve után. Az enyhülést (vagy csak a taktikát) az is jelzi, hogy a Heti Válaszban Schmidt Mária méltatta Kertészt: „A 85 éves Kertész Imre szabad ember. Az maradt mindkét emberellenes totális diktatúra alatt, mindkettő ellenére, ellenében. És az ma is. Az Isten áldja meg.” És akkor most lehet találgatni, hogy mennyire hangozhat mindez őszintén attól a történésztől, aki a Sorsok Háza kapcsán alig tud kiegyezni a zsidó szervezetekkel a koncepció tekintetében, miközben az ő sorsukat jelenítené meg. Sokan az elnevezésben is amolyan fricskát látnak a Sorstalansággal szemben.

Akkor ez most idézhetnénk a klasszikust, miközben könnyen lehet, hogy önnön csapdámba lépek: a sok előítélet és morgás közben egyszerűen már nem vagyok vevő arra, ami nem illik a képletbe. Így magam is fönntartójává válok annak, ami ellen küzdök, ásom az árkot ezerrel. Viszont naivnak sem szeretnék tűnni, és akkor már nem érzek semmit csak fáradtságot. Mert semmi sem az, aminek látszik.

Mert a pofon sem pofon itt többé, ahogy a jó szó sem lehet már az, és a gesztus sem. Talán csak az akasztás az igazi, tisztán izzó gyűlölet. És így talán megbecsülendő ebben a színjátékos világban. Lehet, hogy Orosz Mihály Zoltán már attól hős, hogy pusztán azt adja, ami mindene: a kibékíthetetlen, engesztelhetetlen tébolyt. 

Kimaradt?