Még véletlenül se vigyék sehova. Nem, egy centit se mozdítsák!

Inkább arra kérném a most tiltakozókat, hogy a kivezényelt rendőrök helyett inkább ők védjék meg, akár önnön testükkel.

Hát mikor lesz nekünk (és az utókornak) még egyszer egy ilyen kifejező, minden kiejtett vagy leírt mondaton túli emlékművünk, amely oly pompásan mutatja meg, hogy milyen is volt a mai Magyarország? A Nemzeti Együttműködés Rendszere? Mennyi izzadt tanórát spórolnánk meg azzal, hogy a gyerekeket egyszerűen csak kivinnénk a szobor elé. Hiszen minden megvan benne, ami csak kell. Egy képben, s csupán a lényeg.

És még azt sem mondhatjuk, hogy a fondorlatos ellenzékiek furmánykodták oda valahogy. Lejáratásként hegesztve köré ezt a képtelen, ám annál sokatmondóbb történetet. Azt, hogy miként lett a német megszállásból hirtelen áldozat, mert úgy talán nem háborodik fel a fél világ (pardon: balliberális bizniszpolitikusok és művészkörük, illetve médiaholdudvaruk), hogyan válhatott egy szobor szemforgató lódítással nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű üggyé. Hogyan állították fel éjjel, lopva, erős rendőri felvezetéssel, dupla kordon mögött, miközben mindannyiunk számára a megbékélést kellene jelentenie. Hogyan lett a sok igazságból csupán egy, ám az viszont megkérdőjelezhetetlenül. Hogyan kerültek ki minden lehetséges hatóságot, képzőművészeti bírálókat, történészeket, hogyan választották ki önkényesen a megalkotóját. És hogyan lett abból majdhogynem mártír, ki nem teljesedhetett alkotó, akit a „mű nélküli művészek” üldöznek, és aki kikéri magának, hogy az általa fogalmazott műleírásból kiindulva bírálják a művét. És aki oly szerényen, ám annál panaszosabban kiáltja világgá, hogy bizony ebben a történetben egy-két újságírót és történészt leszámítva mindössze két jóindulatú szereplő maradt: ő és a kormány.

Hogyan nem meri felavatni egyetlen politikus sem, holott már a miniszterelnök is esztétikai elemzése alá vetette, s nem talált benne semmi rendkívülit? „Ez a műalkotás erkölcsi szempontból, gesztusrendszerének történelmi tartalmát tekintve, pontos és makulátlan.” És ez így is van: ennél a szobornál pontosabban semmi sem képes felmutatni ennek a rendszernek a logikáját, erkölcshöz való viszonyulását. Ezért kellene már most védetté nyilvánítani, hogy húsz év múlva is ott álljon, s ne porosodjon elfeledve a város szélére száműzött szoborparkban a sok kis Lenin mellett.

Hiszen a fáraók óta nem arról ábrándozik minden uralkodó, hogy jelet hagyjon maga mögött, amely regnálását hűen és megszolgált pompával fejezi ki? Nem ilyenekhez zarándokol el ma is ezer és ezer turista? Miért vennénk ezt el magunktól? Miért dobálnánk meg tojással? Hát mi előtt fog kattintgatni széles mosollyal a japán csoport? Kivel szelfizik majd előtte a hálás látogató, s teszi fel azonnal a világhálóra? A Gábriel-arcú Magyarország igenis zarándokhely, kihagyhatatlan látnivaló. Egy ország szimbóluma, amely saját magát csapja be minden lehetséges módon. És nem tűr ellentmondást, s ha most még nem is vitetheti el a szószolókat, legalább megbélyegzi őket, kigúnyolja.

Talán csak egy dolog hibádzik. Hogy ez a szobor már sosem fog a második világháború áldozataira emlékezni, nem az akkori megtiport országra hívja majd fel a figyelmet. Nem az akkor elveszett illúziókra. Hanem a maiakra, önnön áldozati szerepére. Hogyan gyűrte maga alá saját magát birodalmi sas képében, hogyan verte ki saját kezéből az országalmát. Hogyan játszotta ki saját magát egy megnyerhetetlen játszmában. Hogyan vált nevetségessé az a törékeny, szép arcú, oly narcisztikus ifjú, miközben épp a nevében szónokoltak úton-útfélen. Mert ez már rég nem giccs, illetve annyiban mégis, hogy képtelenek vagyunk levonni egy száz éve tartó történet tanulságait. Csak újra és újra megismételjük. Szertartásosan komoly képpel, a vigasz és a megbocsátás esélye nélkül. Erővel, konokul.

Ha majd elmúlnak a viharos napok, talán én is kiviszek pár szál virágot a lába elé. Oly sokszor szidott, ám annál kedvesebb hazámhoz, amelyet oly sokáig idealizáltam és dédelgettem, hogy végül teljesen elvesztettem.