Az uborkaszezon előtt a hazai politikai élet egyetlen, valamelyes érdeklődésre még számot tartható kérdése az lehet: kik lesznek a pártok jelöltjei a novemberi elnökválasztásra. Lehet rá fogadni, mint a labdarúgó vébé nyolcad vagy elődöntőseire, ki lesz az a tucat politikus, aki indul, s ki jut a második fordulóba. Nem volt még ilyen elnökválasztás, mint az idei, hogy kevesebb mint fél évvel a szavazás napja előtt ne lettek volna ismertek a jelöltek.

Az RMDSZ még azt a döntést is augusztus végére halasztotta, hogy indítson-e vagy sem elnökjelöltet. Mert ismét úgy tűnik, a tapasztalat is ezt mutatja: nekünk, erdélyi magyaroknak mindegy az. A magyar elnökjelölt a kilencvenes években volt fontos. Amikor az „antennaidőhöz”, televíziós szereplés lehetőségéhez jutott Frunda György vagy Markó Béla románul, a többségieknek is elmondhatta, hogyan képzeljük el jövőnket a szülőföldünkön, milyen jogok illetnek meg; s az erdélyi magyar szavazók felmutathatták a közösség erejét.

A második fordulókkal soha nem volt szerencsénk. Szinte soha nem kerültünk alkupozícióba, nyíltan csak ritkán vállalhattuk, hogy ki mellett állunk, mert ha megneveztük, biztosan vesztett. Radu Câmpeanu csúfosan. Mircea Geoană komikusan. Egyetlen közös győzelmünket a Demokrata Konvencióval ünnepelhettük, de túl korán jött ez a győzelem! Emlékszünk: Emil Constantinescut legyőzte a szolgálat. Vagy talánmazok őt? És volt még a szomorkás elégtétel, hogy mi is Ion Iliescut támogattuk V.C. Tudor ellenében…

A rendszerváltás utáni valamennyi elnökválasztáson a kisebbik rosszra szavaztunk. Vagy legalábbis arra, akiről úgy gondoltuk, hogy ő a kisebbik rossz. Voltak, kik nem hallgattak az RMDSZ-re. A székelység kétszer is Traian Băsescut tartotta felvilágosult vezetőnek. Pálinkázásig jutottak vele. Többre nem.

Most is óvatosnak kell lennie az RMDSZ-nek. Egyrészt azért, mert könnyen rásüthetik arra a román politikusra a magyarbérenc bélyegét, akit a szövetség támogat. Másrészt mert az RMDSZ szavazói ismét semmibe vehetik a vezetők tanácsát. Főként akkor, ha a kormánykoalíciós partner továbbra is csak a magyar iskolák érdemokleveleinek magyar nyelvű kitöltését engedélyezi, ám a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem megnövelt helyeinek betöltését magyar diákokkal már nem. A baloldal amúgy sem népszerű az erdélyi magyar választók körében, ami nem csoda, hisz egy baloldali diktatúrának a szorításában szocializálódtunk mindannyian, s a Gyurcsány-korszakban az anyaországi baloldal is ellenséggé tette a határon túli magyar kisebbségi közösségeket. Azt csak kevesen hajlandók elhinni, még kevesebben elismerni, hogy az erdélyi magyarság kisebbségi jogainak biztosítékát a Năstase-kormány idején sikerült kicsikarni, a Tăriceanu-kormány idején konszolidálni. Emil Boc és Victor Ponta kormánya csak ígérte és halogatta a fennmaradt vitás és visszás kérdések rendezését.

Számít-e bármit is, hogy a valóban liberális és européer Călin Popescu Tăriceanu sem lelkesedik az új jobboldali szövetségért, még kevésbé lehetséges államelnök-jelöltjéért, Klauss Johannisért?

Olvasom mértéktartó és mértékadó erdélyi magyar publicista tollából, hogy Klaus Johannis nemzetisége önmagában még nem garancia arra, hogy a Cotroceni-palotába kerülve kisebbségbarát politikát folytatna, viszont Victor Pontánál utcahosszal alkalmasabb a tisztségre.

Klaus Johannis eddigi megnyilatkozásai a kisebbségi kérdésben (az, hogy nem kevesebbet állított, mint hogy az minálunk példásan meg van oldva) nem csupán valószínűsítik, hanem bizonyítják is, hogy a magyar kártyát aduként használja majd, hogy igaz románságát hangsúlyozza. Személye lesz a legütősebb érv amellet, amit ő és korábban a diktátor, Nicolae Ceaușescu hangoztatott: a kisebbségi kérdés Romániában meg van oldva! Hogyne lenne, amikor egy kevesebb mint harmincezres kisebbség tagját a húszmilliós ország elnökévé választják! (Mert azzal már senki nem törődik, hogy a romániai németség 750 ezer lelket számlált a múlt század derekán, az etnikai villongások idején, s a kérdésük példás megoldását a kommunista román hatalom kiárusításukban találta meg.)

Jelenleg tehát úgy állunk, hogy az egyik lehetséges jelölt rosszabb, mint a másik. Valóban kár lenne elsietni megválaszolni, hogy ki a kisebbik rossz. Ráérünk arra még.

Kellemes politikai uborkaszezont minden kedves Olvasónak!