Ma van a nemzeti összetartozás napja. Szükségességét a szétszabdaltság alapozta meg. A széthúzás tartja meg aktuálisnak, avatja tovább gondolandóvá a kezdeményezők szándékát.

Az emléknap kiindulópontja Trianon. Néhány napja német újságíróval beszélgettem az erdélyi magyarság helyzetéről, autonómiaigényének jogosságáról, kilátásairól. Már eltávozóban volt, egyszavas válaszra várva vetette fel, szinte oda vetette a kérdést: „Igaz, hogy minden magyarnak fáj Trianon?” Feldolgozatlan trauma – válaszoltam, két szóban, tekintettel arra, hogy sietett. „Hogyan? Szinte egy évszázad múltán is?” – kérdezte, és visszaült a székébe, hosszabb magyarázatra várva.

Jól gondolta, aki kigondolta: legyen a trianoni döntés napja, június 4. emléknap. Ne sötét, nyomasztó gondolatoktól, nemzethalál víziótól terhes gyásznap, hanem az építő eszmékre, érzésekre utalás alkalma. Ahogyan a magyar Országgyűlés a törvény elfogadásával kinyilvánította: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme.”

Volt magyarországi politikus, aki tartott attól, hogy a javaslat „rontja Magyarország jó szomszédi kapcsolatait és nem szolgálja a határon túli magyarok érdekeit.” Ezzel az indokkal a Magyar Szocialista Párt frakciójából ötvenöten ellene szavaztak. Mint sok mindenben – szerencsénkre – ezúttal sem volt igazuk, alaptalannak bizonyult a félelmük. Csak az akkor a nacionalista Ján Slota (félre)vezette Szlovákia reagált meglehetősen ingerülten és értetlenül. Noha az emléknapról rendelkező törvény indoklása egyértelmű: „Egyes nemzetek önazonosságuk megteremtése és kiteljesítése szempontjából meghatározó és előremutató eseménynek tekintik, ám a magyarság számára Trianon a XX. század legnagyobb tragédiája. A nemzeti emlékezés, a Kárpát-medence népei közös jövőjének elősegítése és az európai értékek érvényesülése azt a feladatot rója ránk, hogy segítsük Trianon döntéseinek megértését és feldolgozását. Ugyanakkor lehetőséget ad arra is, hogy bebizonyítsuk: a nyelvéből és kultúrájából erőt merítő magyarság e történelmi tragédia után képes a nemzeti megújulásra, az előtte álló történelmi feladatok megoldására.”

Megérteni és feldolgozni, hozzájárulni a Kárpát-medencében együtt élő népek kölcsönös megértésen és együttműködésen alapuló közös jövőjéhez, a XX. század tragédiái által szétdarabolt Európa újraegyesítéséhez – ez a mi feladatunk és sokunk akarata is, mondtam a német újságíró kollégának. Megnyugodva bólogatott…

Azt már csak magunk között mondom, hogy június negyedikének van egy erőteljes üzenete is. Az összetartozás megvalósíthatatlan az összetartás nélkül. Talán soha, de bizonyára rég volt ennyire széthúzó az (erdélyi) magyarság, mint ma. Az elmúlt években nem valami mellé álltunk, hanem valaki ellen. A versenypártok is egymás ellenében határozták meg önmagukat. (Ifjúsági szervezetek is úgy definiálták önmagukat, hogy az X párttal együttműködő vagy együtt nem működő egyesület.) Ma már, de legalábbis tegnap még az erdélyi magyar politika hajtómotorjának legfőbb üzemanyaga a gyűlölet volt. A másik magyar – az áruló, az együttműködő, a baloldali, a fasiszta, a szórvány, a zárvány magyar, no meg, a magyarul beszélő román – gyűlölete. Így jutunk el lassan odáig, hogy a Szlovákiában élő magyarokhoz hasonlóan elmondhatjuk: nincs egységes erdélyi magyar politika, csak székelyföldi, csak partiumi, csak szórvány politikák vannak. A tökéletes szétszabdaltságunkat nem idegen, ellenséges hatalmak valósítják meg, hanem mi magunk teljesítjük be.

A nemzeti összetartás ma épp annyira megvalósítandó feladat, mint a nemzeti összetartozás. Esélye is akkora, mint utóbbinak. Nem elhanyagolható, de a lehetőség elherdálható. A párbeszéd gyűlöletbeszéddel való elfojtásával, az eszmék ordasításával, az egyéni érdek közösségi érdek elé helyezésével és nem utolsó sorban azzal, ha nekünk édes érzés, ha letaglózóan fáj Trianon.